Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2021.03.27

A Rákóczi-szabadságharc és következményei

01.-kuruc-zaszlo.jpgSzatmár vármegyében a Rákóczi-felkelés (1703-1711) kezdetén és a végén zajlottak országos jelentőségű események. A közbeeső öt év folyamatos vér- és pénzáldozatok nehéz időszaka volt, a lakosság jó része elmenekült, a vármegye területén mindenhol a pusztulás jelei mutatkoztak. Ha a hosszú távú következményeket vizsgáljuk, elmondhatjuk, hogy a kuruc mozgalom meghatározta a helyi lakosság arányainak, etnikai összetételének további alakulását, egyes településeknek a vármegyén belül játszott szerepét, Szatmárnémeti esetében pedig a városképet is. 

Annak megértéséhez, hogy miért csatlakozott Szatmár is a Rákóczi-felkeléshez, szükségesnek tartunk egy kis kitekintést a XVII. század második felének politikai viszonyaira. Ebben az időszakban a lakosok sok szenvedésnek voltak kitéve. Portyázó nemes urak, törökök, tatárok fosztogattak rendszeresen. Egy 1673-as jegyzőkönyvből származnak az alábbi részletek, amelyek a Szamostól keletre található községek viszontagságait mutatják be:

„Egy esztendeje, hogy a töröknek hódolunk és adózunk, török császár adóját is fizettük, az elmúlt évben 16 forintot. Idén még nem adtuk, melyért igen fenyegetnek, ha nem visszük, magunkat levágnak, feleségünket és gyermekeinket rabságba viszik.”
„Négy hónapja múlt, hogy megrablottak minket. Vittek el tizenhárom embert: kettő visszaszaladott, a többi mostan is odavan, hírét sem hallottuk. Egy házat égettek meg a rabláskor, egy embert megöltek. Császár adóját is kérik most, de még nem fizettük.”
„Két hete múlott, a gilvácsi határról 178 ökröt hajtottak el a magyar katonák, kik fel s alá járnak az országban, mely marhákat a mindszenti földekre vitték, ott váltották meg az ökröket, 2-2 forintot adván vissza az káros embereknek.”
(szerk. Borovszky Samu: Szatmár-Németi szabad királyi város. Bp., 1907)

02.-labancok.jpgAz ország felszabadítása címén a bécsi kormány hatalmas adókat vetett ki Szatmár lakosságára is. A porták számát nem nézte, nem tett különbséget jobbágy és nemes között sem, mindenkinek egyformán fizetnie kellett. Egy 1690-es adójegyzék szerint a vármegye 4413 köböl gabonát, 9690 köböl zabot, 4546 szekér szénát és 1000 szarvasmarhát kellett beszolgáltasson (1 köböl = 64 liter). Az adókat mindig kérlelhetetlenül behajtották a lakosságon, különösen emlékezetes az az időszak, amikor Antonio Caraffa parancsolt Szatmárban. A hadsereg eltartására kivetett adó súlyos megterhelést jelentett Szatmár lakosságának, annál is inkább, mivel a város kevés jövedelemforrással rendelkezett. Úgyszintén nehéz sorsuk volt az igavonó jószággal rendelkező gazdáknak, akiket katonai célú fuvarozásra a Délvidékre kényszerítettek. A nagy távolság és a gyenge élelmezés miatt a fuvarozók megbetegedtek, többeknek még a jószága is elpusztult. A lakosság jó része elmenekült, mert nem akarta, hogy adó gyanánt elvegyék mindenét, de voltak, akik a bujdosó szegénylegények sorait gyarapították. Egész falvak néptelenedtek el, a mai Szatmár megye területéről a következők: Kis- és Nagyzsadány, Domahida, Gencs, Dobra, Béltek, Gilvács, Meggyes, Kálmánd, Józsefháza, Pete, Nagypeleske, Lázári, Batiz, Udvari, Mikola, Homok stb.

 

A vár ostroma. Szatmár és Németi pusztulása

05.-szatmar-vara.jpg

Az előzményeket tekintve nem csoda, hogy a kuruc mozgósításnak meglett az eredménye. Lipót császárnak már 1702-ben utasítania kellett a vármegye főispánját, Károlyi Sándort, hogy fékezze meg a zavargásokat. 1703. július 28-án, a felkelés előtti utolsó vármegyei gyűlésen felolvasták a császár levelét, amely arra szólította fel a lakosságot, hogy segítsen a Montecuccoli-ezrednek a lázadás leverésében. Megbízta a szatmáriakat a Tisza gázlóinak őrzésével. Löwenburg német várparancsnok 50 munkást és 195 gerendát kért a szatmári vár megerősítésére.

A Tiszabecsnél történt áttörés után Rákóczi számára nyitva állt az út Szatmár felé és onnan tovább az ország belsejébe. Nemcsak az egyszerű emberek, hanem a nemesség is csatlakozott, először az Ilosvay-család, majd báró Károlyi Sándor, aztán Orosz Pál, Ibrányi László és mások is.

04.-karolyi-sandor.jpg„Olyan embernek, mint Károlyi, nem sok oktatás kellett, a természet megadott neki minden kelléket arra, hogy jó tábornok váljék belőle: gyors felfogású, szilárd, tevékeny, fáradhatatlan a módok és eszközök kitalálásában. Szorgalmas, mindig nyájas és udvarias volt. Alattvalóit jól meg tudta válogatni és helyesen alkalmazni, gyűlölte a lakmározásokat és a kicsapongásokat.”
(II. Rákóczi Ferenc jellemzése Károlyi Sándorról)

Károlyi eleinte a császári érdekeket szolgálta. A dolhai ütközetben zsákmányolt zászlókat felvitte Bécsbe, hogy hűségét bizonyítsa, ám itt nem talált megfelelő fogadtatásra. Azt sem tudta elérni, hogy a vármegye 115 adózó portáját 50-re csökkentsék le. Miután a felső-magyarországi kapitányság székhelyén, Kassán öt hetet várt császári megbízatásra teljesen feleslegesen, 1703 októberében átállt a kurucok oldalára.

Rákóczi seregével már 1703 augusztusának közepén a szatmári vár alatt volt. Tudta, hogy nehéz ostromra számíthat, ezért körülzárással, kiéheztetéssel akarta megadásra kényszeríteni a várvédőket. A kurucok Vetés alatt ütöttek tábort, hogy a vár német katonaságának élelemszerző akcióit akadályozzák és minden vár körüli mozgást szemmel tartsanak.

Mivel a szatmáriaknak elegük volt már az ostromból, azt javasolták a fejedelemnek, azokon a pontokon próbálkozzon, ahol ők védik a várat, s nem fognak ellenállást tanúsítani. Rákóczi el is helyezte gyalogságát a várossal átellenben, ahol a helybeliek tanácsolták, a kapuknál pedig a kurucok provokálni kezdték a várőrséget, hogy az kirontson, aztán pedig elvágják visszavonulása útját. Nem úgy történt, ahogyan eltervezték, mert a német lovasság egy nappal korábban élelemszerző portyára indult. A kapuk kinyíltak ugyan, de azért, hogy a hazatérőket beengedjék. A kuruc lovasok anélkül, hogy parancsot kaptak volna rá, rohamra indultak, ám a németek előbb érték el a kapukat. Ezalatt a gyalogság sikeresen megmászta a falakat és megakadályozhatta volna a németek bejutását, ehelyett azonban szétoszlott rabolni. 
(szerk. Borovszky Samu: Szatmár-Németi szabad királyi város. Bp., 1907)

A felkelők haderejének hatékonyságát tehát nagy mértékben csökkentette a fegyelem hiánya és a szervezetlenség. Nem sokkal a fenti terv kudarcba fulladása után szomorú sorsra jutott Szatmár és Németi városa is. Németit Löwenburg tábornok gyújtotta fel, mert úgy gondolta, nem jó, ha az ellenség befészkeli magát a városba. 1703. augusztus 16-án közölte szándékát a lakosokkal, 6 órai haladékot adott nekik, hogy ezalatt mindenki biztos helyre menekítse értékeit, mikor pedig az idő letelt, a katonák üszköket dobáltak az épületekre, így a város néhány óra alatt hamuvá lett. Szeptember 28-án Szatmárt a kurucok gyújtották fel, nehogy a továbbiakban a vár támaszául szolgáljon. A lakosok Szatmárhegyre menekültek, ott is maradtak 1705-ig. Voltak, akik a várban kerestek menedéket, de rosszabbul 

06.-bagameri-istvan.jpg

jártak, mert a német katonák teljesen kifosztották őket. Bagaméri István városi tanácsos is közéjük tartozott, neki köszönhetően maradtak meg a város jegyzőkönyvei, fontosabb iratai, valamint a református egyház szent edényei. Az egész ostrom idején a várban tartózkodott, hogy őrizze a fentieket, noha itt el kellett szenvedje a német katonaság zaklatásait, amely őt kémnek tartotta.

A nagykárolyi kastélynak és Károly lakosságának is kijutott a szenvedésből. A szatmári vár német őrsége a gyengén védett kastélyt és a környéket is felprédálta, miután a laza kuruc ostromgyűrűt áttörte. A dunántúli harcok során Károlyi a maga kurucaival egészen Bécs alá felnyargalt és több falut is felgyújtatott. „Megadtam Károly rontásának árát.” – írta feleségének, Barkóczy Krisztinának.

Az ostrom által okozott kisebb javításokat 1708-ra fejezték be. Ez év február 1-én a Rákóczi Nagykárolyba látogatott, előkészíteni a báróval az erdélyi hadjárat terveit. A fejedelem közel egy hónapig időzött a várban, a Károlyi család vendégszeretetét élvezve. Február 6-án az erdélyi hadműveletek irányításával bízta meg Károlyi Sándort. Ezután több napon át éjszakába nyúló titkos tárgyalásokat folytattak. Február 15-én seregszemlét tartottak a Nagykároly melletti Gencs falu határában, ennek emlékét őrzi a következő monda:

Rákóczi a gencsiekre is odaüzent egy pénteki nap, hogy vasárnapra ott lesz a templom előtt. A legények meg akarták mutatni, hogy ők jó kurucok, azért nem várták be a sorozást, hanem mind beöltöztek katonának. Aztán a falu végén egy dombot hordtak össze, az öregek sipkájukban, az asszonyok meg a gyerekek kötővel, erre egy cifra sátrat állítottak. Ott várták a falu öregei a fejedelmet és arra kérték, hogy tisztelje meg őket és kóstolja meg az ő kalácsukat meg borukat. Rákóczi leült a sátorban és falatozni kezdett. Mikor meg a bort szájához vitte, hát meglátta a gencsi legények lovascsapatát, amint a faluból az útra kanyarodtak. Könnybe lábadt a szeme, mikor a csupa derék ember végiglovagolt előtte. Azután a lovára ugrott s úgy vezette a legényeket a károlyi nagy táborba.
(Szendrey Zsigmond: Történeti népmondáink) 

07.-kuruc-labanc-osszecsapas.jpg

A szatmári vár 17 hónapon keresztül állt ellen. Az ostrom idején a vármegye kellett biztosítsa Rákóczi hadainak élelmezését. Az 1703. decemberi gyűlésen 1300 katona és 400 ló ellátására kötelezték magukat a vármegyei rendek, ugyanakkor jegyzőkönyvbe vették, hogy minden hónapban beszolgáltatnak 18 000 font húst, 650 köböl lisztet, 600 köböl zabot, 36 szekeret és 78 forint készpénzt. A kurucok 1704. márciusi közgyűlésükön további 1000 forint adót vetettek ki Szatmárra. Egy későbbi panaszból tudjuk, hogy az ostromzár alatt összesen 20 804 köböl lisztet és 20 459 köböl zabot adott a vármegye a sereg számára. A hatalmas, német részről is folyamatosan érkező követelések eredményeként Szatmár megye területe pusztasággá lett. Egyesek elszöktek, mások beálltak a kurucok közé, de sok embert meg is öltek. Az akkori állapotokról egy, az 1703-1705 közötti helyzetet felmérő jegyzőkönyv nyújt hű képet:

Kálmánd hat hétig állott üresen, a gazdák száma benne 7. Károlyban a parasztoknak 5049 forint kára volt. Ez utóbbiak a megszálló seregnek adtak 30 köböl lisztet, 3000 köböl abrakot és 19 vágómarhát. Az összeíráskor lakott még Károlyban gazdaember 25, kuruccá lett 98, megöletett 29. Szaniszló és Csomaköz két-két hétig állottak pusztán, gazda van az előbbiben 10, az utóbbiban 30. Csanálos, Fény szántás-vetés nélkül maradtak, mert éppen annak idején állottak öt hétig pusztán, gazda csupán három-négy akadt mindegyikben. A fényiek közül kuruccá lett 23. Iriny pusztán állott két hétig, gazda van benne 3, kuruccá lett 24. Mezőterem, Domahida, Majtény két hónapig állottak üresen, Kaplony pedig öt hétig.
(szerk. Borovszky Samu: Szatmár-Németi szabad királyi város. Bp., 1907)

08.-rakoczi-alagut---szennyvizvezetek.jpgÉrdekességek
• Rákóczinak Szatmáron is volt kastélya, az 1-es számú posta helyén, de a XVIII. század végére olyan romossá vált, hogy lebontották. A közelben, a Láncos-templom hátsó bejáratánál lévő parkban található a vezérlő fejedelem 2012. június 1-én felavatott szobra.
• Nagykárolyban a képen látható bolthajtásos földalatti járathoz hasonlót több helyen találtak, így keletkezett a Rákóczi-alagút mondája. A valóságban ezek a téglából készített járatok a XVIII. század végén épült barokk kastély szennyvízvezetékei voltak.
• A II. Rákóczi Ferenc által Nagykárolyban használt vendégszobát a XVIII. század végéig őrizték eredeti formájában.

 

A szatmári béke és a vár lerombolása

1705. január 1-én Glöckelsberg tábornok a felkelés kiterjedése, az élelmiszer- és lőszertartalékok kimerülése miatt, szabad elvonulás feltétele mellett, feladta a várat Forgách Simon kuruc vezérnek. A bevett vár további sorsáról sürgősen dönteni kellett. Két lehetőség közül választhatott Rákóczi: renoválni és komoly őrséggel ellátni az erődítményt vagy katonai szempontból használhatatlanná tenni. Miután német és francia mérnökök (korabeli kifejezéssel élve „ingenirek”) megnézték a várat és jelentést tettek róla, a fejedelem az elbontás mellett döntött. Ezzel kapcsolatban a következő utasításokat adta Károlyi Sándornak:

„Mivel Szatmárt elhányatni, Ecsedet pedig restauráltatni kívánjuk, informáljon micsoda modalitással lehessen meg, s honnat, mely nemes vármegyékbül telhetik ki azon munkás, s egyéb kívántató rekvirálás. Úgy mész és sok fa kívántatik az ecsedi külső erősségnek megjavítására, honnat micsoda modalitással és kevesebb költséggel adminisztráltassék, s honnat telnek kívántató téglavetők.”
(A Károlyi család oklevéltára. Bp., 1897)

A vár elbontását Szatmár és Németi városa, valamint a vármegye lakossága is jónak látta, mert szabadulást jelentett a szoros katonai ellenőrzés alól, a katonák tartásától, a különböző adóktól és az utóbbi időkben állandósult portyázásoktól, segédkezni azonban nem akart benne. Többször meg kellett sürgessék őket, Rákóczi szavaival azért, mert az ép vár „könnyen fészke lehetne az ellenségnek, mely nem kevés bosszúságára szolgálna nemzetséges fegyverkezésünknek”. A két város és Szatmár vármegye közmunkáján kívül igénybe vették Ugocsa és Szabolcs vármegyék robotját is. Az elbontással párhuzamosan a vár üresen álló épületeit birtokba vették a polgárok. A használaton kívüli élésházat a református egyházközség templomnak kérte, az is volt 1725 karácsonyáig, amikorra elkészült az a paticsfalú és fatornyú, azóta lebontott templom, melynek helyére 1788-1804 között a Láncos-templomot emelték.

Amíg az ostrom tartott, a kurucok békén hagyták a Szatmárhegyen tartózkodó polgárokat, még adót sem kellett fizetniük. Szatmár bevétele után változott a helyzet, egyre nagyobb terheket raktak a lassanként visszaköltöző szatmáriakra. Az 1706-os rozsnyói országgyűlésen az országra kivetett másfél millió forintból Szatmár 5212 forintot kellett fizessen. Az 1707-es ónodi gyűlésen 2440 forint adót róttak ki a városra, ezen a pénzösszegen kívül még 324 köböl búzát, 84 mázsa húst, 288 köböl zabot, ökrös szekereket, munkaeszközökkel felszerelt béreseket is követeltek rajtuk ugyanebben az évben. Mikor a szatmáriak késlekedtek kötelezettségeik teljesítésével, keményen megdorgálták őket:

„Eleitől fogva irányításom alatt levő földnek helységei között a Városnál se engedetlenebbet, se akik az Haza közönséges szolgálatában oly nagy idegenségeket mutattak, nem tapasztaltam, s én pedig sem törvénytelenséget, sem lehetetlenséget nem kívánván, nem tudom miképpen merészlik figyelmen kívül hagyni határozataimat, egy szekér adásában mutatván nehézséget, holott az egész tüzérségről is ezen földnek kellett volna gondoskodnia. (...) Minthogy azért effélékben már gyakorta szokásul vett gonosz indulatját a lakosoknak nem szenvedhetem, tudván legyen az Városnak, hogy legelső alkalmatossággal legkisebb engedetlenségéért jól kiérdemlett cégéres büntetésüket fogják magukon tapasztalni. Arad, 1707. július 7, Károlyi Sándor maga kezével”
(szerk. Borovszky Samu: Szatmár-Németi szabad királyi város. Bp., 1907)

A következő években terheik továbbnövekedtek és 1709-ben már nemcsak az adókat fizették, hanem a jövő-menő katonaságot is tartották. Feljegyezték, hogy Almási Márton ezrede egy ízben 5216 kenyeret, 98 mázsa húst és 230 véka zabot fogyasztott el (1 véka = 25-35 liter).

1709-1710-re a kuruc mozgalom egyébként is kifulladni látszott. A kezdeti lelkesedésnek nyoma sem volt, a sokféle adó és egyéb kötelezettségek terhét viselő lakosság a trencséni vereség után már csak békét akart. 1710-ben Szatmár és Németi városok Bécsbe küldték Nánási Miklós bírót, hogy szándékukról az ottani hatóságokat értesítsék. Ezt az akciót leleplezték (Rákóczinak ugyanis még voltak hívei a két városban), Nánásit börtönbe vetették és újabb adókat róttak ki a két városra. A németek szintén követelésekkel álltak elő, hogy a szatmáriak ezáltal bizonyítsák a császár iránti hűségüket. Ehhez adódott 1710-ben a lakosságot megtizedelő pestisjárvány. Azt, hogy mennyi ember pusztulhatott el, egy 1711-es összeírásból sejthetjük: Szatmáron mindössze 101 háztulajdonos, 42 zsellér, 150 iparos, 39 özvegyasszony maradt.

13.-palffy-janos.jpgA háború eközben záróakkordjához közeledett. Maga Rákóczi is hajlandónak mutatkozott a fegyverletételre és tárgyalásokat folytatott ez ügyben Pálffy János osztrák főparancsnokkal, ám a szövetkezett rendek azt határozták, hogy utolsó próbálkozásként utazzon Lengyelországba s kérje az orosz cár segítségét. Mielőtt az országból távozott volna, Károlyi Sándorra bízta hadainak főparancsnokságát és hogy ismét hívja össze a rendeket Husztra. Károlyi azonban Szatmárra hívta a rendeket és itt is írták alá a békét 1711. április 29-én, a Művészeti Múzeum helyén található élésházban, amely egykor a vár területéhez tartozott. Két nappal később, a majtényi síkon 12 000 kuruc lerakta a fegyvert.

„Károlyi együvé vonta a kuruc lovasságot és április 30-án nem messze Majténytól hosszú szép vonalban felállította. Odaérkezésem és a dandárok megszemlélése után a 149 zászlótartó kört képezett, melynek közepén Károlyi tisztikarával együtt kezeimbe letévén az esküt, összes hadainak nevében köszönetet mondott a felségnek az amnesztiáért, udvarias szavakkal nekem is megköszönte a fáradozásomat. Ezután a magyarok a földbeszúrt 149 zászlót a mezőn hagyva távoztak.”
(Pálffy János jelentése a majtényi fegyverletételről)

A Károlyi Sándor által kezdeményezett békekötés mai kifejezéssel élve reálpolitikai lépés volt, egyfajta kompromisszum a Habsburg-ház és a magyar rendek között. Rákóczi azonban soha nem ismerte el az akarata ellenére létrejött szatmári békét. Megmaradt híveivel együtt inkább a rodostói száműzetést választotta.

14.-szatmari-var-maradvanyai.jpgNoha a vár elbontása már 1705-ben, a bevételt követően pár hónappal megkezdődött, a béke aláírása után még szóba került a megerősítés. 1711. szeptember 19-én Löwenburg e célból 10 szekeret, 2 ácsot és napszámosokat kért a város elöljáróságától. Ám a megerősítéshez szükséges pénzügyi, műszaki erőfeszítést nem tartotta célszerűnek az osztrák hadvezetés, ami lassanként katonai jelentőségének megszűnéséhez vezetett. 1723-ban már engedélyezték az árkokon belüli építkezést, 50 évvel később pedig kimérték a vár árkait a polgárok között, de beépítése több mint 100 évet vett igénybe. Az erősség lerombolása után a várat addig szigetként körbefolyó Szamos elvesztette szerepkörét. Ezért – szintén a XVIII. században – megkezdődött kiszárítása, feltöltése, ami egy hosszú folyamat volt, szemtanúk szerint még az 1950-es években is láthatóak voltak egyes részei a Sziget Lanka környékén. A népnyelvben „hótt Szamos”-nak nevezett egykori folyómederbe épült többek között az Irgalmas Nővérek zárdája és temploma.

„Szatmár (a XIX. század elején) még magán viselte hajdani dicsőségének, a szatmári várnak a nyomait, nem előnyére, hanem hátrányára. Belterületén valóságos mocsarakat alkotott a hajdani vár árka. Szatmár és Németi között a hajdan ott folyt Szamos medre terjeszkedett, az év legnagyobb részében vízzel borítva.”
(Bagossy Bertalan: Hám János emlékezete)

Érdekességek
• A pestis ellen különböző füstölőszerekekkel, karanténnal próbáltak védekezni, csekély hatékonysággal. A lakosság is hibás volt abban, hogy a járvány időről időre olyan nagy méreteket öltött, mert például nem engedte, hogy elpusztult hozzátartozóit hatósági emberek temessék.
• Maga Károlyi Sándor is pestisben halt meg, de jóval később, 1743-ban, amikor a járvány sokkal nagyobb pusztítást okozott a vármegyében és egész falvak néptelenedtek el.

 

Szatmár és Németi egyesülése, a szabadság elnyerése

A vár lerombolása, a két várost elválasztó, védelmi szerepet betöltő Szamos-ág feleslegessé válása utat nyitott Szatmár és Németi egyesüléséhez, melyre 1712. december 29-én került sor. Szatmár hozzá kellett járuljon Németi 12 pontban összefoglalt kívánságaihoz:

1. A templom, parókia, iskola, harangok és azok használata maradjanak úgy, mint eddig.
2. Németi szabadságlevelei, városi határozatai és pecsétje őriztessenek meg.
3. A németi tanácsosok maradjanak meg hivatalukban mindaddig, míg számuk annyira le nem apad, amennyi az egyesült tanácsban megilleti őket.
4. Hat polgár választassék Németiből a tanácsba.
5. Ha a mostani tanácsosok kiesnének hivatalukból, valami alacsonyabb rangú tisztséget ne bízzanak rájuk, mert az levonna előbbi méltóságukból.
6. Számolják össze mindkét városban a gazdákat és eskessék fel őket az új rendre.
7. Akik eddig mesteremberek voltak, maradjanak meg ezután is jogaikban.
8. A céhben levők maradjanak az egyesített városban is a céh tagjai.
9. A németi kereskedők is folytathassák tovább hivatásukat.
10. A németi kocsmáról, malomról, vámos hídról stb. ezentúl az egyesített tanácsnak kell számot adni.
11. Mivel a lakosok nemesi kiváltságoknak örvendenek ezentúl, úgy is kell bánni velük.
12. Mindkét város tartsa meg saját legelőjét és erdejét.
(szerk. Borovszky Samu: Szatmár-Németi szabad királyi város. Bp., 1907)

16.-szatmar-es-nemeti.jpgSzatmár a fentiek tiszteletben tartását megígérte, de a németiek továbbra is elégedetlenek voltak. 1717-ben szabad bormérést és az adók egyenletes felosztását kérték, 1719-ben pedig azt, hogy mindegyik város elégedjen meg a saját határával. 1722-ben és 1729-ben is kisebbfajta lázadások törtek ki. Ez utóbbi leverése után a főkolomposokat a tanács pénzbüntetésre ítélte, majd száműzte. A szigorú büntetések nem szegték kedvét az elégedetlenkedőknek, 1734-ben, 1742-ben és 1744-ben a kormány királyi biztosokat nevezett ki a helyzet kivizsgálására, ám ők túlságosan engedékenynek bizonyultak. Végül 1747-ben sikerült rendet csinálni olyan módon, hogy eltöröltek minden törvényt, amely a teljes egység útjában állt.

A Rákóczi-szabadságharc után kedvezőek voltak a feltételek a szabad királyi város rangjának elnyeréséhez is. Szatmár és Németi már a felkelés befejezése előtt kereste a kapcsolatot a császári párttal és jó pontnak számított, hogy a békét éppen Szatmáron írták alá.

17.-szatmarnemeti-cimere.jpgTárgyalásokat ebben az ügyben a XVII. században is folytattak, különösebb eredmény nélkül. I. és II. Rákóczi György idején elkülönítettek egy nagyobb összeget erre a célra. 1662-ben a török veszély miatt a pénzt és a fontosabb okleveleket Eperjesre menekítették, ugyanakkor sor került az első megbeszélésekre a pozsonyi kamarával. 100 000 forint lett volna a szabadság ára, amit a szatmáriak túl soknak tartottak, ezért az ügy egy jó időre lekerült a napirendről. Eperjes tanácsa időközben hozzányúlt a pénzükhöz, csak akkor kapták ezt vissza, amikor a következő század elején a császár a hiányzó összeget betudta a szabadságért fizetendő díjba. Megjegyeznénk, hogy kizárólag Szatmár szabadságáról egyezkedtek akkoriban, Németiéről nem.

Az 1712-es országgyűlésen, melyre Szatmár és Németi városok is meghívót kaptak, elkezdték a szabadság útjának egyengetését. Egyedül Szatmár vármegye követeinek voltak ellenvetései, de nem jártak sikerrel. Szatmárnémeti elnyerte a régóta óhajtott szabadságot és megkapta azt a városcímert, amely kis módosításokkal ma is érvényben van. Részlet következik az 1721. január 2-án kiadott szabadságlevélből:

„Eleget kívánván tenni a hozzánk küldött tanácsbeli polgártársak és hites jegyzőik által előterjesztett kérésüknek: Szatmár és Németi eddig is szabad városainkat (...) szabad királyi várossá tettük, neveztük. Rendeljük, hogy ezután már ne mezővárosnak, hanem Szatmár-Németi szabad királyi városnak nevezze és címezze mindenki. Neki az országgyűlésen széket és szavazatot adunk s oda királyi levelünkkel meghívjuk. Azt is elhatároztuk és elrendeltük, hogy szőlők, kilenced és hegyvám (szőlősgazdák adója a szőlőhegy tulajdonosának) felett teljes földesúri hatalommal bírjanak, pereiket a mi királyi tárnokainkhoz fellebezhessék, leveleiket saját pecsétjük alatt küldhessék. Az ország területén mindenféle vám és harmincad fizetésétől mentesek legyenek, s az ő szabadságaikban és szokásaikban, melyeket atyánk, Lipót császár és király engedélyezett nekik, őket ezennel megerősítjük.”
(szerk. Borovszky Samu: Szatmár-Németi szabad királyi város. Bp., 1907)

1730-ig fizette a város a királyi bizottság által meghatározott, 41 773 forintos és 332 koronás összeg részleteit. Azért, hogy a magára vállalt adósságtól szabadulni tudjon, a Piac-téren található bolthelyeket addigi bérlőinek adta. Így történhetett, hogy Szatmárnémeti központjában egészen 1844-ig egy nagy piac csúfította el a városképet. Itt volt a Koplaló, Szatmár híres csárdája, körülötte vargák, szűcsök, fazekasok, szabók, csizmadiák, szíjgyártók, pékek üzletei, különböző kereskedők boltjai, mészárszékek és vásárosbódék. 1844-ben Hám János püspök megvásárolta a Piac-teret és odaajándékozta a városnak. A XIX. század második felében parkot alakítottak ki itt.

Érdekességek
18.-embersziv.jpg„Emberszívet akár többet is nem árt szerezni, mivel jó ideig javallják, hogy kén vele éltetni.”; „Az nyári orvosság megbűzhödvén – ha evvel is úgy nem járnánk – újabb emberszívet küldöttem édesem. Adja Isten használjon!”– ezek a részletek Károlyi Sándor és felesége, Barkóczy Krisztina levelezéséből származnak. Természetesen nem igazi emberszíveket gyűjtött Károlyi a csatamezőn, hanem a szúrós gyöngyajak (leonorus cardiaca), vagyis egyfajta gyógynövény korabeli elnevezése volt ez.
• 1716-ban Szatmáron, 1745-ben pedig Nagykárolyban még boszorkányokat égettek. A szerencsétlen, gyanúba fogott lányokat, asszonyokat addig vallatták, amíg nem létező bűneiket be nem vallották.
• 1717-ben volt az utolsó tatárjárás a megyében, melynek emléke számtalan mondában őrződött meg, például Tatárdomb, Tatárjárás a lápon stb.

 

A sváb telepítések

1711-re, a kuruc felkelés és az azt megelőző harcok eredményeként, Károlyi Sándor hatalmas birtokán alig maradt munkaerő, ezért a gróf 1712-es felterjesztéseiben a Kancellária és a Haditanács tudtára adta, hogy felső-magyarországi birtokaira svábokat kíván telepíteni. A két folyamodvány tartalma nagyjából megegyezik és a telepítés fontosságát hangsúlyozzák, ti. „az aranyos magyarok szélt mentenek”. Első számú érvként természetesen a gazdaság helyreállításának szükségessége szerepel, de a katolikus hit terjesztésének szándékával is érvelt. A telepítést a gróf Pozsonyból irányította. A gyakorlati teendők elvégzését, a megérkezett svábok elszállásolását, élelmezését felesége, Barkóczi Krisztina végezte, Károlyi Sándor utasításait követve. Így jöttek létre a nagykárolyi uradalomban az első ún. sváb falvak, mivel a befogadó környezet gyűjtőszóval így nevezte a főleg a mai Württemberg területéről, pontosabban a Duna és a Boden-tó közt fekvő ún. felsősváb területről (Oberschwaben), de elvétve más tartományokból (pl. Badenből, Sankt-Gallenből) is származó telepeseket.

„Isten megostorozta a svábokat szükséggel, helvétusokat fegyverrel, szanaszét jön az népe, több takarodván már alá Magyarországra 14 ezernél. Azok között Isten nekünk is juttatott, már máig többet ezernél küldöttem alá; remélem holnap megint 500-ig valót fogok küldeni, s akár ezreket küldjek.”
(Károlyi Sándor levele feleségéhez, Barkóczy Krisztinához, 1712. június 23)

20.-mezopetri-a-megye-legrigibb-csurje.jpgA sváb telepítésnek több hullámát lehet elkülöníteni. Gróf Károlyi Sándor, 1743-ban bekövetkezett haláláig, a következő Szatmár megyei falvakba telepített svábokat: 1712-ben Csanálosra, Csomaközre, Kaplonyba és Nagykárolyba, 1720-ban Mezőfényre, 1723-ban Nagymajtényra, 1726-ben Erdődre, 1728-ban Kaplonyba ( ők nem Svábföldről érkeztek, hanem Fényről költözött át néhány fiatal sváb család), 1730-ban Krasznabéltekre, 1740-1742 között pedig Mezőpetribe.

A szatmári telepítések nem értek véget gróf Károlyi Sándor halálával, hanem fia, Károlyi Ferenc és unokája, Károlyi Antal is folytatta azt. Mivel az 1740-es években nem nagyon jöttek svábok a megyébe, Károlyi Ferenc a környező falvakból hívott szegény embereket Nagykárolyba, akik különböző kedvezményekben részesültek: földet kaptak (ugyanannyit, mint a sváb falvakban), segítséget házépítéshez és időleges mentességet a vármegyei adó és a földesúrnak fizetendő járadék alól, továbbá maguk közül választhattak bírót. Nagyobb számban 1750-ben érkeztek ismét telepesek, valószínűleg a Feketeerdő-hegységből. Károlyi Ferenc nevéhez fűződik Vállaj, Gilvács, Kálmánd és Királydaróc betelepítése, s a túrterebesi és szakaszi telepítések megkezdése is. Az ő munkáját Károlyi Antal folytatta tovább, aki az 1760-as években Krasznasándorfaluba és Nagyszokondra, az 1770-es években pedig Mérkre és Krasznaterebesre telepített svábokat. Az 1780-as években kerültek telepesek Szinfaluba, Alsóhomoródra, Barlafaluba, Szaniszlóra, Józsefházára, 1795-ben Nagymadarászra, Nántűre és 1800 körül a Mezőpetri melletti Kisdengelegre. Tasnádszántó 1815-ös betelepítésével véget ért a Károlyi grófok mintegy 100 éves telepítési tevékenysége.

19.-svab-nepviselet.jpg

„A sváb szorgalmas és dologszerető szinte a túlzásig, de csak magának vagy legfeljebb fajtársának, de annak is csak azon számítással, hogy munka- vagy segélyszívessége adandó alkalommal meg fog térülni. (…) A férfiak sárga zsinóros szürke nadrágot viselnek, selyem mellényt, fekete posztó spenczert fényes ércgombokkal, csizmájukon sarkantyút, hozzá kerek, fekete szőrkalapot; a nők festett vászonruhákat, elöl zöld szalagokkal összefűzött posztóujjasokat és színes kendőket, a leányok hajukban többnyire sárga vagy piros pántlikákat, nyakban fehér üveggyöngyöket és cipőket bokros zöld szalagokkal. (…) Házaikat ugyanazon arhitektúra szerint építik, udvaruk, kertjük tágas és tiszta. Pajta áll középen, zárvonalat képezve az udvar és kert között. Ló- és tehénistálló ugyanazon fedél alatt áll a lakószobákkal, melyeknek ablakai, egyet kivéve, az utcára néznek és legtöbbször akácok lombjaitól árnyékoltatnak.”
(Lauka Gusztáv: Rövid rajza a svábok családi életének és szokásainak)              

21.-mezopetri-svab-haz-belseje.jpgÖsszesen 31 sváb falu keletkezett Szatmár és Nagykároly környékén, amelyek közül Csanálost, Mezőfényt, Nagymajtényt, Gilvácsot, Kálmándot, Bélteket, Sándrát, Erdődöt tekinthetjük az 1770-es években tiszta sváb falunak, a többi esetében kevert – magyar, sváb, román – lakosságról beszélhetünk.

Nem minden földbirtokos engedhette meg magának, hogy külföldi telepeseket hozasson. Ők sem akartak munkaerő nélkül maradni, ezért megtartották azokat a tótokat, oroszokat és románokat, akik a nyári munkák idején amúgy is lejöttek a hegyekből, hogy a betakarításnál segédkezzenek. Bagossy László 1731-ben Kis- és Nagykolcsra románokat, a báró Vécsey család Sárközre szlovákokat hozatott, Nagypeleskére, Lázáriba, Adorjánba, Egribe, Szárazberekre, Homokra, Mikolába és Kissára pedig orosz telepesek kerültek. Leginkább a románok száma növekedett meg, akik az Avasból és a Bükkből rajzottak ki. Szintén Károlyi Sándor nevéhez fűződik a zsidók letelepítése Nagykárolyba és Erdődre.     

 

Muhi Csilla

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.