Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2021.01.09

Hadifogságban. Magyarok és svábok deportálása Szatmár megyéből 1944-1945-ben

35.-svab-deportaltak.jpg

Sváb deportáltak

A román csendőrség általános igazgatósága 1944. szeptember 15-i rendeletével arra szólította fel a vidéki igazgatóságokat, hogy – a szovjet-román fegyverszüneti egyezmény 2. pontja értelmében – családjaikkal együtt internálják a német és a magyar anyanyelvű személyeket. Ezenfelül a minisztertanács szeptember 26-i ülésén a kollektív bűnösség bélyegével illette a német etnikumot, Hitler 5. romániai hadosztályaként rendeletileg felszámolta (desfiinţarea grupului etnic german). Ami a magyarokat illeti, a bukaresti román katonai vezetés október 19-én kiadott rendeletével hadifogolynak nyilvánította azokat az erdélyi születésű magyar katonaszökevényeket, akik a front elvonulása után alakulataikat elhagyva hazatértek otthonaikba.

Szatmár megye 20 településéről (Börvely, Csanálos, Mezőpetri, Mezőterem, Csomaköz, Bere, Domahida, Gencs, Érkőrös, Kaplony, Kálmánd, Szilágylele, Krasznaszentmiklós, Kismajtény, Nagymajtény, Nagyszokond, Szaniszló, Tasnád, Túrterebes, Szatmárudvari) körülbelül 500 leszerelt férfit fogtak el, partizánnak állítva be a jelentésekben. Egyetlen bűnük az volt, hogy 1940 szeptembere után a magyar hadseregbe lettek besorozva, kötelező katonai szolgálatra. Eleinte három csanálosi csűrben tartották fogságban a fenti helységekből összeszedett embereket, majd késő ősszel, megfelelő ruházat és élelem nélkül, gyalog útnak indították őket.

„Katonák voltunk a magyar hadseregben, a front szétzüllött, hát hazajöttünk. Két nap múlva a románok kidoboltatták, hogy vegyünk magunkhoz több napi élelmet, mert Zilahon felrobbantottak valami hidat, azt visznek helyreépíteni.”
„1944 őszén Petriben kihirdették, hogy minden volt magyar katona és az is, aki átképzésen volt, menjen Csanálosra. Ott román csendőrök vettek körül és betereltek egy csűrbe. Akkor már tudtuk, hogy itt baj lesz.”
​„Fegyveres kísérettel elgyalogoltattak bennünket Gyulafehérvárig. Aki a sorból kicsit kijjebb lépett, nagyon megverték a román csendőrök. Útközben sokszor hallottuk az őröktől: ‹‹partizani, partizani››. Mivel ezt ránk mondták, egymástól kérdezgettük, mert akkor még nem tudtuk, hogy mi az.”

(Boros Ernő: „Mindennap eljött a halál”. Szatmár megyeiek a földvári fogolytáborban) 

A hosszú meneteléstől kimerülten érkeztek az elosztópontokra, többek között Gyulafehérvárra, Kolozsvárra, ahonnan marhavagonokba zsúfolva fogolytáborokba (Barcaföldvár, Nagyenyed, Zsilvásárhely, Râmnicu Sărat) szállították őket. Azokat, akiket munkára alkalmasnak találtak, mint hadifoglyokat, a szovjet hatóságoknak adták át. Jó részük nem jött haza vagy pedig hosszú évek múlva látta viszont szülőföldjét és családját.

A földvári láger valóságos haláltábor volt. A visszaemlékezők vallomásaiból tudjuk, hogy egy szögesdróttal körbekerített marhalegelőn, a falu határában helyezkedett el, ahol a domboldalba ásott, náddal fedett „bunkerekben”, földből kialakított ágyakra, több ezer embert zsúfoltak össze Erdély minden részéből. Embertelen körülmények között, megfelelő élelem és ivóvíz nélkül, rabtartóik kénye-kedvének kitéve sínylődtek itt hónapokon keresztül. A családtagok próbáltak segíteni rajtuk, és tűrve az őröktől elszenvedett megaláztatásokat, a szomszédos Hídvég református lelkészének s a község asszonyainak segítségével némi élelmet, esetenként pénzt juttattak be hozzájuk. Mégis sokan pusztultak el éhhalál, tífusz és vérhas következtében.

„Egyszer szalmát hoztak be a lágerbe, amiből azok, akiknek jutott, vittek maguknak, hogy ne a puszta földön aludjanak. Annyian egyetlen más éjszakán sem haltak meg tífuszban, mert fertőzött volt a szalma is, akárcsak a víz.”
„Az idő múlásával egyre sűrűbben kellett temetni. Este, elalvás előtt még beszélgettem a mellettem fekvővel, nem vettem észre rajta semmi különöset. Reggel, amikor ébreszteni akartam, már halott volt. Átfordultam a másik oldalra, elújságolni a dolgot, hát már az ott fekvő sem élt.”
(Boros Ernő: „Mindennap eljött a halál”. Szatmár megyeiek a földvári fogolytáborban) 

36.-foldvari-halaltabor.jpg

Barcaföldvár madártávlatból. A barcaföldvári „magyar dombon” felállított emlékmű 

1944 október végén a szovjetek a román polgári közigazgatás helyett ideiglenes katonai közigazgatást vezettek be. Az ún. Maniu-gárdisták bosszúhadjárata, gyilkosságaik és kegyetlenkedésük is hozzájárult ehhez, de a rövidesen elkezdett deportálások zavartalan végrehajtása legalább annyit nyomott a latban.

Szatmár megye területén is összeírtak minden német származású 18-45 év közötti férfit és olyan 18-35 év közötti nőt, akinek nem volt egy évesnél fiatalabb gyereke, hogy kényszermunkára vigyék őket a Szovjetunióba. A legtöbb deportáltat Tasnádról, Kaplonyból, Mezőfényről, Mezőteremről, Erdődről, Csanálosról, Kálmándról, Nagymajtényból gyűjtötték össze. 5000 embert hurcoltak a különböző munkatáborokba és 1000 körülire tehető azoknak a száma, akik soha nem tértek vissza a szülőföldjükre.

„Karácsony másodnapján érkeztek községünkbe egy orosz főhadnagy parancsnoksága alatt azok az oroszok, akik a lakosság összeírását elrendelték és ellenőrizték. Úgy 200 embert hurcoltak el Mezőpetriből, 62-t Kisdengelegről, 4-et Érendrédről, 5-öt Piskoltról.”
„A lányokat és nőket 16-31 éves korukig, a fiúkat és férfiakat 16-45 éves kor között írták össze. Január 3-án, hajnalban összeszedték a deportálásra ítélt híveket: a lányokat az állami iskola két tantermében, a férfiakat pedig a katolikus iskolában őrizték néhány napig. A szomorú menet fegyveres kísérettel indult a kaplonyi községházáról.”
„Január 4-én, a kora reggeli órákban, orosz katonák helybeli, ún. nemzetőrökkel felkeresték a gyanútlanul alvó házakat s erőszakkal elhurcolták a férfiakat és a nőket, különösen a mindkét nembeli ifjúságot. Mintegy 230 személyt vittek el Béltekről.”
(„A múltat be kell vallani...” Háborús dokumentumok 1944-1945-ből)

Az összeszedéseket az oroszok maguk végezték, a helyi román vezetőséggel karöltve. Itt meg kell említeni, hogy voltak olyan jóindulatú személyek is, bár nem túl sokan, akik figyelmeztették falutársaikat arra, hogy mi vár rájuk.

A deportáltakat különböző indokokkal gyűjtötték össze 1945 első napjaiban, például, hogy eldöntsék, román vagy magyar nyelven legyen a jövőben a közigazgatás, hogy népszavazás útján döntsenek Észak-Erdély hovatartozásáról, de előfordult, hogy bíróválasztásra vagy a magyarság létszámának a megállapítására terelték őket egybe. Sok helyen pár hetes közmunkát, a szatmári híd megjavítását, pár hetes romeltakarítást hangoztattak. Minden módon titkolták a tényt, hogy a háború sújtotta Szovjetúnió újjáépítésére viszik el őket. Legtöbbjüket németként deportálták annak ellenére, hogy már rég nem beszélték a német nyelvet és magyarnak vallották magukat. Szaniszlóról, Csomaközról, Piskoltról görög katolikus románokat, míg Bere, Érmindszent, Érszentkirály, Tasnád, Nagykároly, Szaniszló, Csomaköz, Piskolt településekről pedig református magyarokat is deportáltak. Ezek közül egyesek létszámpótlás végett kerülhettek a „szállítmányba”.

40.-ortorony.jpg

Őrtorony

A Nagykároly környéki falvakban összeszedett személyeket a szovjet fegyveresek a volt vármegyeházára kísérték, ahol néhány napig tartották fogva őket. Január 12-én indult az első marhavagonokból összeállított szerelvény a Szovjetunióba. A kapott élelem kezdetben ehetetlennek tűnt. Vizet naponta egy vederrel kaptak, amit a nagy tolakodásban eleinte gyakran kiborítottak, szükségleteiket a vagonok padlójába vágott lyukakon végezhették. A szomjúság állandóan gyötörte őket, ezért a fűtetlen vagonok ablakairól lecsüngő jégcsapokat, a rácsokra tapadt havat voltak kénytelenek fogyasztani. Három hetes, végtelennek tűnő utazás után megérkeztek az Ukrajnában lévő hatalmas donbaszi szénmedence lágereibe. Itt még iszonyúbb körülmények közé kerültek. Rengeteget éheztek, szörnyű körülmények között, az alapvető higiéniai feltételek nélkülözésével éltek. Sok esetben parancsnokaik kegyetlenkedtek velük, megalázták, lefasisztázták őket, embertelen munkát végeztettek velük. A mindennapi alapvető élelem megszerzéséért is lopni, koldulni kényszerültek.

„25 nap után, január 27-én érkeztünk meg Konsztantinovkába. Itt hatalmas hómező és süvítő szél fogadott bennünket. Elcsigázottak voltunk és rettenetesen fáztunk. A kiszállás után egy garázsba vezettek bennünket. Itt a kezünkbe nyomtak egy csajkát azzal a zavaros lével, amit káposztalevesnek mondtak. Étkezés után a fertőtlenítőbe vittek mindnyájunkat, ahol, hideg vízzel ugyan, de végre lemoshattuk magunkról az út minden szennyét. Közben a ruhaneműinket is fertőtlenítették, amit sajnos megpörkölve, megégetve kaptunk vissza. Az első éjszakát egy földig lerombolt gyár épen maradt – ablak és ajtó nélküli – helységeiben töltöttük. Férfiak és nők együtt, zokszó nélkül, a falak mellé kuporodtunk. Másnap aztán elfoglalhattuk a gyártelep két épületét. Az ablakokat valahogyan összetákolták, a helységekben emeletes priccsek voltak. Fűtés egyáltalán nem volt. A nők a vasútvonal helyreállítási munkálatait végezték, a férfiak az ércolvasztóban és a bányában dolgoztak.”
(Tempfli Imre: Kaplony története. Otthonom Szatmár megye sorozat, 5. füzet)

39.-elet-a-gulagban.jpg

Élet a fogolytáborban

Otthon a munka az idősebb férfiakra, asszonyokra és fiatal gyerekekre hárult, ráadásul a hatóságok is rendszeresen zaklatták deportáltak családtagjait. Az elhurcoltak közül sokan a donbaszi szénmedence vagy a szovjet sztyeppe jeltelen sírjaiban alusszák örök álmukat. A szerencsésen életben maradottak nagy része megtörten, betegen, rokkantan került haza, ahol azzal kellett szembesüljenek, hogy házaikat elfoglalták, vagyonuktól megfosztották őket. A szovjet paradicsomban átélt keserves megpróbáltatásaikról a beléjük ivódott félelem hatására hosszú ideig egyáltalán nem, vagy csak suttogva mertek beszélni.

37.-a-deportaltak-hazaerkezese.jpg

A túlélők hazaérkezése

 

Források
Boros Ernő: „Mindennap eljött a halál” Szatmár megyeiek a földvári fogolytáborban. Szent-Györgyi Albert Társaság. Szatmárnémeti, 2002.
Boros Ernő: Volt minékünk jó éltünk, van most nekünk jaj, I–II. 1945–1949 a szatmári svábok deportálásának története. Státus Kiadó, Csíkszereda, 2005.
Tempfli Imre: Kaplony - Adalékok egy honfoglaláskori település történetéhez. Otthonom Szatmár megye sorozat, 5. füzet. Szatmárnémeti, 1996.
Szerk. Muhi Csilla, Várady Lajos: „A múltat be kell vallani...”. Háborús dokumentumok 1944-1945. Szatmárnémeti, 2006.

 

A képek forrása (utolsó elérés: 2014)
1. Sváb deportáltak
http://encicplopediaromaniei.ro/
2. Barcaföldvár madártávlatból. A barcaföldvári „magyar dombon” felállított emlékmű (két kép összekombinálva)
http://tortenelemportal.hu/2009/11/megemlekezes-barcafoldvaron/
http://www.kikelet.ro/index.php?pid=487
3. Őrtorony
http://tanulas.network.hu/blog/tanulas_klub_hirei
4. Élet a fogolytáborban
http://radiszadi.blogter.hu/tag/kommunizmus
5. A túlélők hazaérkezése
http://www.szatmar.ro/Deportaltak_talalkozoja/hirek/28787

 

Muhi Csilla

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Ildikoharsfalvi298@gmail.com

Harsfalvi Ildiko, 2021.01.10 06:28

Gratulalok Muhi Csilanak !Apósom Harsfalvi Mihály a deportáltak között volt .Meg sem kapott kártérítést ahogy a többiek kaptak!