Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2022.01.26

Hogy nézett ki a szatmári színház belseje a XX. század elején?

szinhaz.jpg

Sajnos korabeli fényképekre eddig még nem sikerült rábukkannom (a mellékelt fotó is a 2016-os felújítás után készült), fennmaradt azonban egy visszaemlékezés. Antal Dániel, mezőgazdasági szakíró és emlékiratok szerzője így írta le első látogatását a szatmári színházban:

«Nagy élményem volt, amikor szüleim először vittek el a színházba. Megtanítottak a színház illemtanára: például nem illik a páholy bársonypárkányára könyökölni, nem szabad hangosan beszélni, nem illik az előadás alatt a cukorka papírjával zörögni, vigyázni kell, nehogy a gukkert (a színházi látcsövet) az alattunk ülők fejére ejtsem, ha netán pisilni kell, az igényt be kell jelenteni, s tetszésnyilvánításomat csak akkor fejezhetem ki, ha a nagyok is tapsolnak. Vittünk magunkkal a színházba finom selyempapírra nyomtatott színlapot is. Én mint újdonsült színházlátogató nem vettem hasznát a színlapnak, mert még nem tudtam olvasni.

A színházterem nagyon tetszett. Két sor páholyban a földszinten támlásszékekben, körszékekben és zártszékekben ült a publikum. A földszinti zártszékek megett volt a diákok részére elkerített állóhely. A nézőteret hatalmas villanycsillár világította meg. A süllyesztett zenekar külön világából a kannester pulpitusa emelkedett ki, a zenészek jobbra és balra ültek kottaállványaiknál. A nézőtéren kellemes meleg volt, de kályhát sehol nem láttam, kérdésemre apám megmagyarázta, hogy itt központi gőzfűtés van, és tényleg néha hallani lehetett a csövekben cirkuláló gőz sistergését.

A nézőteret a színpadtól elválasztó vasfüggönyre vászon volt ragasztva, és arra ráfestve különböző cégeknek a hirdetései. A nézőtéren kellemes ismeretlen szagot éreztem, valószínűleg a sok mindenféle parfüm és bajuszpedrő, valamint a por keverékéből támadhatott.

(Később, a világháború alatt már nem volt jelentősége az áruk dicséretének, mert nem lehetett kapni semmit, mire valamelyik élelmes városi tisztviselőnek eszébe jutott, hogy ez a vászonréteg „tűzveszélyes”. Leszedték, és elosztották egymás között. Apám meg is kérdezte egyszer a nálunk látogatóban levő Figus Albert főszámvevőtől, aki nagyon tréfás ember volt, vajon mi lett a sorsa a vászonanyagnak. „Megvásároltuk a régi árban, kimosattuk, és fehérneműt készítettünk belőle” mesélte Berci bácsi. Neki pechje volt, mert pont egy fűszer és csemegeüzlet hirdetése jutott neki. Mosásba adta az anyagot, de ez az istennek sem ment ki belőle. Erre megmérgelődött, és azt mondta, varrják meg úgy. „Ez lett belőle mutatta, ide nézzetek!” - levette ruháját, mi pedig meglepődve olvastuk rajta: Fogél Károly fűszer és csemegeüzlete a fekete kutyához. A szöveg kicsit halványult, de a bozontos fekete kutya kitűnően csóválta a farkát Berci bácsi ülepén.)

A nézőtéren kellemes ismeretlen szagot éreztem, valószínűleg a sok mindenféle parfüm és bajuszpedrő, valamint a por keverékéből támadhatott. A karmester nem volt bent a zenekarban, de a zenészek hangokat csaltak ki szerszámaikból, ezt nem értettem, mert nem hasonlított az eddig hallott hegedűnek, gitárnak, zongorának, de a Taar Guszti citerájának hangjára sem. Kérdésemre apám annyit mondott, hogy a zenészek hangolnak. Tovább nem kérdezősködhettem, mert a vasfüggöny méltóságteljesen felemelkedett. Alatta festett vászonfüggöny volt, amelyen meztelen, csupán fügefalevéllel mérsékelt alakok szerepeltek, régi görög tragédiák hősei. Egy harcos jobb kezében rövid kardot tartott, baljával levágott emberfejet emelt magasba. Megjelent a karmester, és a zenekar a Rip van Winkle nyitányát játszotta. Fellebbent a függöny, és megkezdődött a játék. Nagyon tetszett minden, pedig nem sokat értettem belőle. Örök szerelmese lettem a színháznak. Ezután sokat vittek színházba. Láttam az akkori darabok zömét, így a Nebáncsvirág, Peleskei nótárius, Vén bakkancsos és fia, a huszár, Szulamit, Liliomfi, Cigánybáró, A szabin nők elrablása előadásait.

Abban az időben Krémer Sándor volt a színházigazgató, őt követte Heves Béla, akinek felesége, H. Balla Mariska játszotta a szubrett-szerepeket. A színi szezon a kedvenc színészek jutalomjátékával zárult, de a karszemélyzet javára is tartottak jutalomjátékot.

Az évad vége felé a színlaposztó, aki naponta kihordta a színlapokat, egy-egy nyomtatott, saját szerzeményű versét nyújtotta át, amiért ezüstpénzt kapott a bérlőktől. A vers egyik évben hosszabb, a másikban rövidebb, de minden évben rossz volt, sokat nevettek rajta. A vers zárósorai mindig így szóltak:

Se pénz, se posztó,
Búcsúzik a színlaposztó.

Ez gyengéd felhívás volt a színlaposztó anyagi helyzetének néminemű megjavítására.»

Noha csak 6 éves volt akkoriban, mégis örökre bevésődött emlékezetébe ez az élmény.

 

Forrás: Család és szolgálat - Antal Dániel önéletírása. Kriterion Kiadó, 1971.

A kép forrása: http://www.satu-mare.ro/pagina/teatru-de-nord?id_limba=3