Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2021.04.23

„Máig hallom a gyerekek sikoltozását” - emlékezés az örmény népirtásra

mcgxdyghm4i6jcwrycy7adodhi.jpg

Az örmény tragédiának több oka volt: a mind gazdaságilag, mind katonailag végnapjait élő birodalomban egyre mélyült a társadalmi, gazdasági és kulturális szakadék a keresztény polgárság és a muszlim középosztály között. A keresztény polgárság legnagyobb hányadát adó örmények másodosztályú állampolgároknak számítottak. Rájuk más törvények és más adók vonatkoztak, mint a muszlimokra, többek között adót kellett fizessenek, és nem viselhettek fegyvert, mégis a társadalom legvagyonosabb rétegéhez tartoztak.

Miután 1914 őszén az Oszmán Birodalom belépett az I. világháborúba a Központi Hatalmak oldalán, Enver pasa egy elhibázott hadjáratot indított az oroszok ellen Baku városának visszafoglalásáért. A katasztrofális vereségért az azon a vidéken élő örményeket hibáztatta. Mindemellett már zajlott egy központi propagandahadjárat az örménység ellen, miszerint oroszbarátságuk miatt veszélyeztetik a birodalom biztonságát.

1915. április 24-én éjjel elkezdődött a borzalmak sorozata, amelynek nyitólépéseként körülbelül 250 örmény értelmiségit – orvosokat, ügyvédeket, papokat, újságírókat, írókat – tartóztattak le és végeztek ki. 

A hivatalos indoklásban szereplő vádat, miszerint a kelet-anatóliai örmények fegyveres felkelésre készültek volna, semmi sem bizonyította. Ez nem számított: a következő években a teljes törökországi örménységet koncentrációs táborokba hurcolták, gondosan ügyelve arra, hogy a sivatagokon keresztül vezető menetelés során a lehető legtöbben pusztuljanak el. Válogatott, szinte elképzelhetetlen kegyetlenséggel végezték ki azokat, akiket nem otthonaikban öltek meg.

Baruir Nercessian tizenévesen élte át az örmény holokauszt borzalmait, amelyben édesanyját, testvéreit, rokonságának legnagyobb részét megölték. Neki sikerült Konstancára menekülnie, ahol végre találkozhatott édesapjával. Bukarestbe költöztek, 1964-ben pedig az Amerikai Egyesült Államokba emigráltak, ahol idős korában megírta visszaemlékezéseit „A halál völgyében jártam” címmel. „Ifjú és idős, libasorban meneteltünk. Máig hallom a gyerekek sikoltozását. Fogalmunk sem volt, hogy hova visznek bennünket. Kimerültünk és elgyengültünk a nyári forróságban. Azok a nők, akik a gyerekeiket hordozták, túlságosan elfáradtak, és nem tudtak tovább jönni. A katonák lökdösték és korbáccsal verték őket, hogy gyorsítsanak. Néhány csecsemőt a folyóba dobtak. Soha nem felejtem el annak a nőnek az alakját, akinek batyu volt a vállán, kezét fogva, mögötte bandukolt a gyermeke, míg másik karján újszülöttje feküdt. Rongyosan és fáradtan, de jött velünk. Amikor az egyik csendőr meglátta, rávágott az ostorral, és sátáni kacajjal kiáltotta: – Hadd könnyítsem meg a terhedet! – Majd kitépte kezéből a gyermeket, és a folyóba hajította” – írta a sivatagi erőltetett menetről Nercessian. „A törökök és a kurdok mind a kiürítés, mind pedig a menetek időszakában hihetetlen brutálissal jártak el. Tömegesen erőszakolták meg a nőket, az ütlegelés és a gyermekek legyilkolása általános volt. A menetelés közben sok örményt lelőttek, lekaszaboltak vagy egyszerűen agyonvertek. Július 24-én ezért Talaat pasának külön táviratban kellett felhívnia a török hatóságok figyelmét, hogy a hullákat temessék el, és ne hagyják ott az utak mentén, illetve ne hajítsák tavakba, folyókba. A kitelepítettek nagy csoportjait gyakran már az út során tömegesen legyilkolták. Június 10. és 13. között például Kemak közelében négy nap alatt 24 ezer, Erzerumból elhurcolt örményt ölt meg a török hadsereg. (…) A népirtási szándékot jól jellemzi az a tény, hogy a török hatóságok nem szervezték meg a menetoszlopok ellátását. A hetekig tartó út során sem élelemről, sem vízről, sem szállásról nem gondoskodtak. Útközben öregek, asszonyok, gyerekek tízezrei haltak éhen vagy szomjan, illetve pusztultak el a kimerültségtől. (…) A halálmenetek a zömmel a szíriai–iraki határ környékén a sivatagban felállított mintegy 25 tábor felé tartottak. A legnagyobb tábor Deir-el Zorban volt. A legtöbb esetben azonban táborról sem igen beszélhetünk: épületek nem voltak, a minimális higiéniai alapkövetelményeket sem biztosították, az ellátást nem szervezték meg. A halálmeneteket egyszerűen egy kijelölt helyen megállították az izzó pusztaság közepén, és ezután a törökök és kurdok már csak az örmények őrzésével törődtek. A szerencsétlenek sátrakban húzták meg magukat, maradék holmijaikat a környező lakossággal élelemre cserélték. Az örmények tömegesen haltak éhen, a vízhiány (sivatagban voltak) miatt lehetetlen volt a tisztálkodás, így hamarosan járványok törtek ki. Aratott a halál. A szenvedéseket tetézte a török és kurd őrök brutalitása, szórakozásból gyilkolták az örményeket. A gyakori agyonlövéses kivégzések mellett előfordul a tömeges vízbe fullasztás, elégetés, megmérgezés. Egy angol fogságba esett török katona így emlékezett a ras al-aini táborra: „Mintegy 12 ezer örményt gyűjtöttek össze néhány száz kurd őrizete alatt… Ezeket a kurdokat csendőrnek nevezték, de a valóságban egyszerűen mészárosok voltak… Az egyik csendőr bevallotta, hogy saját kezűleg 100 örmény férfit ölt meg… az üres sivatagi csatornák és barlangok holttestekkel voltak tele…” – olvashatjuk a Holokauszt és Társadalmi Konfliktusok Program honlapján megjelent tanulmányban. 

armenian-refugee-camp-caucasus-1920.jpg

A népirtás 1917-ben ért véget, addigra a tömegmészárlások és az örmények tulajdonainak lefoglalása, a szervezett kirablás óriási felháborodást váltott ki a nyugati világ nagy részén.

Az igazság felderítésében az örmények megtapasztalhatták, hogy léteznek a világban ellenérdekelt erők. Ankara például egy évszázad alatt mindössze arra jutott, hogy ami történt, „egy hanyatló birodalom megtorló akciója volt, az orosz ellenséggel együttműködő vétkes nép ellen, háborús körülmények között”.

Hogy az örmények holokausztja a maga nemében egyedülálló, azt az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága 1985-ben elismerte. 1987-ben az Európai Parlament is megtette ugyanezt. Azóta több ország is, összesen 32, törvényben rögzítette az örmény genocídium tényét.

Ferenc pápa 2015-ben, az örmény genocídium 100. évfordulóján a római Szent Péter-bazilikában örmény szertartású misét celebrált, s közben úgy fogalmazott, hogy a XX. században három tömeges tragédia történt, melyek közül „az első, amelyet széles körben a XX. század első népirtásának tartanak, az örmény népet sújtotta”.

 

Forrás: https://www.e-nepujsag.ro/articles/aprilis-24-az-oermeny-nepirtas-emleknapja
A képek forrása: https://www.britannica.com/story/the-armenian-genocide
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.