Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2020.11.09

1989. november 9-én omlott le a berlini fal, Németország és Európa megosztottságának jelképe

onpaste.20201109-145009.png

A berlini fal (németül die Berliner Mauer vagy Die Mauer, azaz a Fal) valójában sohasem volt fizikailag egy fal. Először egy árokkal kiegészített szögesdrótkerítés volt, végül egy falakból, drótakadályokból, őrtornyokból, és halálzónából álló komplett határzár. A fizikai valójánál jóval többet jelentett: a bezárkózás, a kétpólusú világ, a hidegháború legfényesebb szimbóluma volt, egy áthatolhatatlannak tűnő akadály a szabadság kapujában.

Rendeltetése az volt, hogy megakadályozza a keletnémet állampolgárok tömeges menekülését Nyugat-Berlinbe. A 155 kilométer hosszú, az NDK területén egész Nyugat-Berlint körülvevő betonfalrendszer vonalán 300 figyelőtorony és 43 föld alatti torony volt. A „határ” 50-100 méter szélességben a kelet-német területen tilos zóna volt mindenki számára, megközelíthetetlenségét az állig felfegyverzett határőrökön kívül kutyák futtatására szolgáló sáv, vizesárkok és külön gépkocsiút biztosította.

bundesarchiv_bild_b_145_bild-p061246.jpg

A fal és a Brandenburgi kapu - légifelvétel

Bár a falat „a fasizmus ellen emelt védőbástyának” hívta a szovjet befolyás alatt kormányzó NDK-vezetés, valójában soha sem az okozta a problémát, ami nyugatról keletre tartott, hanem az, pontosabban azok, akik keletről nyugatra áramlottak. 1961-ben már havi harmincezer fős volt az NDK embervesztesége, a gazdaság nem bírta tovább a munkaerőhiányt, ezért augusztus 12-éről 13-ára virradó éjjel a keletnémetek szögesdrótgyűrűbe fogták Nyugat-Berlint, a kerítés mellé pedig árkokat ástak, hogy elejét vegyék az autós áttöréseknek. Azon az éjszakán vette kezdetét a berlini fal 28 éves története, a korszaké, melyben sokan az életüket kockáztatták azért, hogy a világ legjobban őrzött határszakaszán átjussanak a szomszéd utcába, egy teljesen másik világba.

25-lelegzetelallito-tortenelmi-foto-ami-utan-maskepp-tekint-az-ember-a-vilag-nevezetessegeire_5f0c2dbbdf994.jpeg

Nyugat-német család mutatja az unokákat a Kelet-Németországban élő nagyszülőknek

A volt Kelet-Németországban több mint 75 ezer embert börtönbe zártak azok közül, akik megpróbáltak átmenekülni Nyugat-Németországba a berlini falon keresztül. Több mint 800 személy meghalt menekülés közben. A nyilvánosságra hozott adatok szerint minden nap átlag hét embert letartóztattak 1961 és 1989 között a berlini falnál. Több ezer határőr is volt a próbálkozók között, kb. 2500-an át is jutottak a nyugati oldalra. Ötévenként azonban 5500 határőrt is börtönbe zártak. A kutatók arra is rájöttek, hogy a fal megépítésének évében a Stasi (kelet-német titkosszolgálat) körülbelül 50 ezer emberét és összes anyagi forrását arra fordította, hogy megállítsa az embereket, el ne hagyják otthonukat. Akik megpróbáltak elmenekülni, azokat letartóztatták, vagy arra kényszerítették őket, hogy kémkedjenek. A 809 személy közül, aki meghalt menekülés közben, 250-et a berlini fal tövében öltek meg, 370-et a keleti és a nyugati határ között, 189-et pedig akkor, amikor a Balti-tengeren át próbáltak elmenekülni.

Az első halálos áldozat egy 58 éves nő, Ida Siekmann volt, 1961. augusztus 22-én. A nő egy Bernauer utcai ház harmadik emeletén lakott. Bár az épület a keleti szektorban állt, a homlokzati fala jelentette a határvonalat, így az ablakok Nyugat-Berlinre nyíltak. A fal felépítése utáni első napokban sokan ugrottak az ablakokon át, a szabad világba: a nyugatiak kifeszített ponyvával kapták el őket. Ida Siekmann azonban későn határozta el magát, nem várt rá senki. Dunnákat, és párnákat dobott a járdára, majd levetette magát a harmadikról. Nem sokkal később belehalt a sérüléseibe. A nyugatra nyíló házakat ezért kiürítették, az ablakaikat befalazták. Az utolsó áldozat, a 32 éves Winfried Freudenberg alig több mint fél évvel a fal leomlása előtt, 1989. március nyolcadikán halt meg, amikor lezuhant házilag épített hőlégballonjával.

a-fal-aldozatainak-emlekmuve.jpg

A berlini fal áldozatainak emlékműve

Jó páran sikerrel jártak. Közöttük voltak, akik erővel, bátorsággal, mások ésszel, leleménnyel vagy kitartással jutottak át a falon. Itt következik a 10 legjobb történet:

Az első dezertőr

Az egyik leghíresebb szökevény, a 19 éves Conrad Schumann a keletnémet határőrségben szolgált 1961-ben. Az ő egységét is kirendelték augusztusban, hogy segédkezzenek a drótakadályok felállításában. Schumann azonban nem igazán lelkesedett a kommunista ideológiáért, és a szolgálatáért sem. Gépfegyverének tárából már előre kivette a töltényeket, hogy ne kelljen túl nagy terhet cipelnie, majd amikor társait néhány járókelő lefoglalta, habozás nélkül átugrott az akkor még alacsony szögesdróttekercsen. A nyugati oldalon egy riporternek, aki épp az akadályépítést fotózta, sikerült megörökítenie Schumann ugrásának pillanatát. A felvétel később a hidegháború egyik ikonjává vált.

708_post_big.jpg

A mellékvágány

Néhány hónappal az első Berlini fal kiépítése után, egy 27 éves mozdonyvezető, Harry Deterling felfedezett egy apró rést a határzáron. Az egyik, Kelet-Berlin külvárosából Nyugat-Berlinbe tartó használatlan vágányról megfeledkeztek a határőrök: bár keresztülfutott a pályán a drótakadály, a sínek épek voltak. December ötödikén Deterling egy olyan szakaszra kérte magát dolgozni, ahonnan át tudott jutni a nyugatra tartó vágányra. A családját és jó néhány barátját felpakolta a vonatra, majd elindult „az utolsó járat a szabadságba”. A szerelvény könnyedén törte át a határzárat, a katonák alig győztek elugrálni előle, így egyetlen lövés sem dördült. A síneket néhány nappal később felszedték a keletiek.

Fejjel a falnak

Wolfgang Engels, bár 1961-ben részt vett a fal építésében, 1963-ra rájött, hogy a túloldalán szeretne élni. A fiatal határőr nem bajlódott sokat a tervezéssel: elkötött egy kis tankot, majd szólt néhány barátjának: „én leléptem nyugatra, ha valaki akar még jönni, ugorjon be!” Engels egyszerűen felgyorsított és nekirontott az akkor már betonelemekből álló kettős falnak. Az elsőn sikerült áttörnie, de a második megállította: a tank a halálsávban ragadt. Engels kiszállt, és megpróbált átmászni, de beleakad a fal tetején kígyózó szögesdrótba. Keletről tüzelni kezdtek a dezertőrre, két lövést is kapott csípőtájékon. A hangzavarra néhány, egy közeli bárban iszogató nyugati sietett a helyszínre, leszedték a falról a szökevényt, bevitték a bárba és mentőt hívtak hozzá. Engels később így mesélt az élményeiről: „Amikor magamhoz tértem, és elfordítottam a fejem, megláttam azt a rengeteg nyugati piát a polcon, akkor tudtam, hogy megcsináltam.”

Szovjet álca

Az egyik legvakmerőbb szökési tervet egy baráti társaság eszelte ki. Egy lány szovjet katonai egyenruhákat varrt három fiúnak. Az áltisztek autóba szálltak, a lányt elrejtették a műszerfal alatt, majd elindultak az egyik átkelő pont felé. A sorompó előtt lassítottak, és némán, fapofával tisztelegtek, mire a keletnémet határőrök buzgón felnyitották nekik a sorompót, ők pedig átautóztak nyugatra.

A fal utolsó évében két Nyugat-Berlinben élő testvér eszelte ki, hogy átmennek keleten ragadt öccsükért. Egy ultrakönnyű sportrepülőgépre szovjet vörös csillagokat festettek, majd átrepültek a falon a testvérükért, akit akkor már évtizedek óta nem láttak.

Szélvédő nélkül

Az osztrák Heinz Meixner Kelet-Berlinben dolgozott 1963-ban, és halálosan beleszeretett egy fiatal nőbe, Margarete Thuaruba. A pár egy ideig megpróbált hivatalos engedélyt szerezni a hatóságoktól, hogy összeházasodhassanak és Ausztriába költözzenek, de nem jártak sikerrel. Meeixner úgy döntött, hogy akkor maga módján intézi el az ügyet. Bérelt egy alacsony fekvésű kabrió sportkocsit, levágta az első szélvédőt, a kerekekből pedig kiengedett egy kis levegőt, hogy az autó minél alacsonyabb legyen. Menyasszonyát és leendő anyósát beültette hátra, majd elindult a legendás amerikai átkelő, a Chekpoint Charlie irányába. Ahogy a sorompóhoz közeledtek, szólt a nőknek, hogy bukjanak le, majd az utolsó pillanatban ő is így tett és a gázra lépett. Mire az NDK határőrei észbe kaptak a kisautó a sorompók alatt már át is száguldott Nyugat-Berlinbe.

A strandkellék

Ingo Bethke alaposan kiismerte a Berlin északi részén folyó Elba partját, amíg határőrként szolgált a térségben. A férfi egy barátjával, egy drótvágóval és két felfújható gumimatraccal felszerelkezve tért vissza egykori szolgálati helyére egy nyári éjszakán, 1975-ben. Miután átvágták a kerítést, át kellett navigálniuk egy aknamezőn is, mire elértek a vízhez. Ott felfújták a matracaikat, amikre azért volt szükségük, mert tudták, hogy ha csak úszni próbálnának, az erős sodrású folyó könnyen elragadná őket. Tudták mikor kell felbukkannia a folyón cirkáló őrhajónak, így a legmegfelelőbb pillanatban indultak el, és sikerült is átevickélniük nyugatra.

44547593_303.jpg

A kötélpálya

Bethke családját zaklatni kezdték a keletnémet hatóságok a férfi eltűnése után. Bátyja, Holger tudta, hogy nem sok esélye maradt a nyugodt életre az NDK-ban. A testvéréhez hasonlóan merész tervet eszelt ki. Holger, aki képzett íjász volt, keresett egy megfelelően magas kelet-berlini épületet, egy éjjel felmászott a tetejére, és átlőtt egy nyílhoz erősített kábelt nyugatra. Ingo a túloldalon az autójához erősítette a kötelet, Holger magasan a fal fölött átsuhant rajta.

A szárnyaszegett artista

Horst Klein cirkuszi artista volt, trapézművész, de büntetésül antikommunista nézeteiért nem engedték fellépni az egész keleti blokkban. Klein nem tudott a cirkusz nélkül létezni, ezért úgy döntött, szökik. Kinézett magának egy használaton kívüli, a fal fölött húzódó villanyvezetéket, és egy decemberi éjjelen, 1962-ben elkezdte élete legveszélyesebb kötéltáncmutatványát. A kezei majd lefagytak a hidegben, de átért a fal fölött. Amikor megpróbált lemászni a nyugati oldalon álló villanyoszlopról, lezuhant, és eltörte mindkét karját, de átjutott.

Egy kényelmes alagút

Egy kényelmes, közel két méter magas és ötven méter hosszú alagúton sétált át a szabad világba egy tucatnyi idős kelet-berlini. Az „Idős polgárok alagútját” a nyugdíjas férfiak tizenhat nap alatt ásták ki 1962-ben, egy 81 éves férfi vezetésével. Miután átértek, megkérdezték tőlük, hogy miért fáradtak ennyit egy ekkora alagúttal, hiszen sokkal kevesebb ásással is megúszhatták volna ha egy kisebb járaton mennek át. Egyikük így felelt: „Kényelmesen akartunk a feleségeinkkel a szabadság földjére sétálni, nem pedig a fejünket lehajtva.”

Európa legnagyobb hőlégballonja

Nemcsak a Berlini falon, hanem a Kelet- és Nyugat-Németországot elválasztó határon át is sokan próbálkoztak szökéssel. A repülőmérnök Hans Peter Strelczyk látott egy dokumentumfilmet a tévében, a hőlégballonozás hőskoráról. Innen kapta az ötletet, hogy ha lenne egy saját ballonja, gond nélkül átrepülhetne a vasfüggöny fölött. Egy barátja, Gunter Wetzel segítségével tervezte és építette meg a propán légmelegítőt, miközben feleségeik műszálas ágyneműkből összevarrták a ballont. Az addigi legnagyobbat, amit Európában készítettek, hiszen két családot kellett elbírnia. Amikor a ballon a szökés éjszakáján a határ fölé ért, azonnal fényszórók sugarai szegeződtek rá, de a szökevényeknek sikerült 2600 méteres magasságba emelkedni, és átjutni az NSZK-ba.

17084050_303.jpg

A 31 éve leomlott berlini falhoz sok történet kapcsolódik, de mind közül a legfurcsább talán az, amelynek főhősei mezei nyulak. Sztorijukat „A berlini fal nyulai” című dokumentumfilm dolgozta fel Bartek Konopka rendezésében. A film, amit 2010-ben Oscarra is jelöltek a legjobb rövid dokumentumfilm kategóriájában, egyszerre természetfilm és hidegháborús allegória. A kétértelmű narrációnak köszönhetően a nyulak sokszor a kelet-berliniek áthallásai, érdemes megnézni.

A történet nem sokkal a háború után kezdődik, amikor élelmiszerhiány volt Berlinben, ezért a Potsdamer Platzon, a város szívében konyhakerteket és kisebb szántóföldeket alakítottak ki. Ez vonzotta oda a nyulakat. Amikor aztán Nyugat-Berlin körül felhúzták a drótkerítést, majd a falat, egy nyúlpopuláció benn rekedt a keletet nyugattól elválasztó sávon. És rájöttek, hogy ez nekik nem is olyan rossz.

A sávban ugyanis az állatok háborítatlanul élhettek, ragadozó nem volt a közelükben, a falon posztoló őrök sem lőttek rájuk, mert el kellett számolni a tölténnyel – sőt, még ennivalót is adtak a nyulaknak. Így a szaporaságukról híres állatok sokasodni kezdtek, pár év múlva a számuk már átlépte az ezres nagyságrendet. A nagy jólétben azt sem tudták, mit kezdjenek magukkal: alagutakat ástak a fal alatt, és a túloldalon rájártak az emberek által eldobált maradékra. A szabad nyulak felkeltették a kelet-berliniek figyelmét is, és az állatok jelképpé váltak: zászlókra, transzparensekre kerültek.

Amikor aztán a berlini fal leomlott, csak a nyulak nem örültek. Egyszerre véget ért az idill, és a fal első nyulainak már a kényelembe beleszületett utódai többnyire belepusztultak a hidegháború végébe. Volt állat, amit a németek egyszerűen levadásztak és megettek, mások megbújtak a városbéli parkokban, viszont élelem híján halálra éheztek. Kevesen élték csak túl azokat a napokat, és akinek sikerült, meg kellett tanulnia szabadon élni, akárcsak a kelet-német állampolgároknak. Ma Berlinben többek között az utcákra lehelyezett nyúlsziluettek jelzik, hol húzódott korában a fal.

rian_archive_475738_berlin_wall.jpgA szabadság első napja

7111871_3b84f6e6520a2a437de8f3df1e100f86_wm.jpg

Ne feledkezzünk meg a nyulakról!

 

Forrás:

https://www.futas.net/germany/berlin/berlini-fal/berlini-fal.php

https://index.hu/tudomany/2014/11/05/csak_a_nyulak_nem_orultek_a_berlini_fal_leomlasanak/

https://24.hu/tudomany/2014/11/09/a-tiz-legelkepesztobb-szokes-a-berlini-falon-keresztul/

A képek forrása:

http://wikimedia.commons.org

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.