Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2020.12.30

A haszidizmus szatmári gyökerei

„Nagy embert adtak az országnak, az egész nemzet zászlaját fogja a vállain hordozni” – mondta a legenda szerint Teitelbaum Mózes sátoraljaújhelyi csodarabbi Kossuth Lajos szüleinek, amikor látogatóban jártak nála. A zsidó vallási életben akkor még pár évtizede feltűnt haszid csodarabbik már magyarországi működésük XIX. század eleji kezdetekor olyan hírnévre tettek szert, hogy keresztények is látogatták őket, és kikérték tanácsaikat. A sátoraljaújhelyi rebbe leszármazottai különösen híressé váltak; a Teitelbaum utódok a mai napig a haszidok jelentős csoportjainak vezetői.

Az egyik legnagyobb, Szatmárról elszármazott New York-i gyülekezetnek ma már kb. százezer tagja van. Hagyományőrző, szigorúan konzervatív életüket Deborah Feldmannak köszönhetően ismerte meg a világ, aki 20 éves korában, 2006-ban elhagyta ezt a közösséget, majd könyvet írt életéről „Unortodox – A másik út” címen. A regényből a Netflix 4 részes minisorozatot forgatott.

A lengyelországi ortodox zsidó Teitelbaumok a XIX. század elején költöztek Magyarországra. Teitelbaum Mózes eleinte nem volt haszid, élete egyik fordulópontján kezdte követni ezt az irányzatot, amely a zsidó vallási élet válságaira keresett választ, s talált követőkre a kelet-európai szegény, iskolázatlan, földműves vagy kisiparos rétegben. A haszidok nem kívántak beolvadni a többségi társadalomba, polgárosodni, hanem saját külön életet akartak élni. A hasonlóan hagyományőrző ortodoxokkal szemben a vallás bensőséges megélésére helyezték a hangsúlyt, a szenvedélyes, furcsa testmozgással kísért imára és eksztatikus táncra, az életörömre.

A haszidok rabbija, a rebbe szerepe is más volt. Míg a zsidó közösségek maguk választották rabbijaikat, rebbéje bárkinek lehetett, aki őt annak elismerte. A rabbi elsősorban a tanításaival segíti közössége tagjait, a rebbe életvezető is. Hívei minden ügyes-bajos dolgukkal – legyen szó üzleti kérdésről vagy magánéleti problémáról – hozzá fordultak. Kiterjedt udvarokat hoztak létre, s a közösségük többnyire valamelyik örököst választotta rabbijául.

A zsidó közösségek nagy része ezt nem vette jó néven, és sok esetben megakadályozta egy-egy haszid udvar létrejöttét, vagy azt, hogy a rebbe tisztsége apáról fiúra szálljon. Ezért nem tudtak Teitelbaum Mózes utódai meggyökeresedni Sátoraljaújhelyen. A máramarosszigeti ortodoxok azonban megválasztották a fiát szigeti rabbinak, rövid idő múlva mégis elküldték. 1858-ban az ő fia ismét megszerezte ezt a tisztséget, s azóta a szigeti haszidok vezetése nem került ki a Teitelbaum család kezéből, bár a holokauszt miatt Máramarosszigeten nem maradtak követőik, csak a nyugati világban, főleg az Egyesült Államokban.

A Teitelbaumok máramarosszigeti udvara tele volt viszálykodással, amiben a nők is szerepet játszottak, noha ők a haszid közösségekben általában háttérbe vannak szorítva: alig tanulhatnak, csak a háztartással és a gyerekekkel törődhetnek. A rebbe feleségének, a rebbecennek azonban van informális befolyása a közösségre, és ezt néha az utódlásban is megpróbálja érvényesíteni. Amikor 1926-ban a máramarosszigeti rebbe fiatalon meghalt, édesanyja, az előző rebbe felesége nem akart beleegyezni abba, hogy 12 éves unokája legyen majd nagykorúságával az utód. Inkább egy másik fiát, Joel Teitelbaumot szerette volna megválasztatni, amit azonban a közösség elutasított. Joel Teiltelbaum korábban már volt ilosvai rabbi, 1920-ban pedig megpróbálta elnyerni a szatmárnémeti ortodox főrabbi tisztségét, ám ez nem sikerült neki. Időközben Nagykárolyban megválasztották főrabbinak, majd 1928-ban, a szatmárnémeti ortodox főrabbi halálával újra megpályázta ezt a posztot. Hiába győzött, ellenfelei megtámadták a döntést. A viszálykodás 6 éven át tartott, míg végül 1934-ben beiktatták főrabbinak. Ezt tekintjük a szatmári haszid irányzat kezdetének.

A szatmári zsidóság ellenállása nem volt véletlen, ugyanis az alsó társadalmi rétegekbe tartozó szigetiekkel szemben ott még az ortodoxok is erősen polgárosult zsidóságot képviseltek, akik lenézték a „kaftánosokat”. 1850-ben még csak 78 zsidó élt Szatmárnémetiben, 1930-ban 12 ezer, tehát a város közel negyede zsidó vallású volt. A szatmári ortodox főrabbi posztja komoly pozíciónak számított, amit Joel Teitelbaum ki is használt. Haszidizálta a helyi zsidóság nagy részét, tekintélyes udvar alakult ki körülötte. A közben nagykorúvá és szigeti rabbivá lett unokaöccsével is kibékült, egyik lányát feleségül adta hozzá.

Miután a Kasztner-vonaton elmenekült, Jeruzsálemben, majd New Yorkban telepedett le, és ott is meghonosította a szatmári haszid irányzatot, mintegy igazolva a távozását. Maga köré tudott gyűjteni számos, korábban a haszidizmust elutasító kisebb közösséget is. Amerikán kívül is vannak szatmári haszidok, főleg Antwerpenben, Londonban és Jeruzsálemben, ahol a rebbe iránymutatását elfogadó rabbik vezetik őket, gyakran a Teitelbaum családból.

A szatmáriak annyira ragaszkodnak a hagyományokhoz, hogy ultraortodoxnak is nevezik őket. Elutasítják a világi hívságokat, öltözékükkel, hajviseletükkel is kitűnnek a környezetükből. A haszid udvarok meglehetősen elkülönülnek egymástól. A szatmáriak a szintén főleg New Yorkban élő munkácsiakkal vannak aránylag jó kapcsolatban, s jellemző rájuk, hogy magukat tartják a hagyomány igaz őrzőinek, elkülönülve még az ortodox zsidóktól is.

Joel Teitelbaum virágzó közösséget épített fel, ahol a családokban máig sem ritka akár a nyolc-tíz gyermek sem. Neki azonban nem volt fia, ezért a halálakor, 1979-ben újabb vita támadt a közösségben. A rebbecen az egyik vejét szánta utódul, csakhogy nem őt, hanem Joel unokaöccsét, Moshe Teitelbaumot választották meg. Moshe előtte úgy lett szigeti rebbe, hogy a holokausztban 1945-ben elpusztult testvére helyét vette át, majd a kommunizmus elől New Yorkba menekült, ott vezette a szigeti közösséget, amely együttműködött  szatmáriakkal. Amikor pedig ő lett a szatmáriak rebbéje, a két közösség egyesült, bár a szigetieknek ma is vannak külön zsinagógáik.

Moshe Teitelbaum sikeresen építette tovább a szatmári haszid közösséget, ám a halála újabb viszálykodást hozott. Ő nem döntött arról, hogy a két fia, Aaron és Zalman közül melyik vegye át a szerepét, márpedig mindkettő szeretett volna rebbe lenni. A kívülállók számára meglehetősen erőszakos jelenetek, gyakran ökölharcok tarkították a választási küzdelmet. Végül nem tudtak dönteni, a közösség kettészakadt, így a szatmáriaknak ma két rebbéjük van. Aaron Teiltelbaum hívei nagy többségükben már nem New Yorkban, hanem a Joel Teitelbaum által alapított Palm Tree nevű kisvárosban élnek.

Joel féltette követőit a New York-i „nagyvárosi fertőtől”, ezért 1977-ben vett egy kis földterületet New York állam egykori bányászvárosában, Monroeban, s ott Kyrias Joel (Joel városa) néven hozott létre egy közösséget. A településnek 1979-ben ő volt az első halottja. Mára 25-30 ezren élnek ott, szigorú szabályok szerint (Deborah Feldman is itt élt). A város 2019-ben levált Monroe-ról, azóta nevezik Palm Treenek (a Teitelbaum név a datolyapálma szóból ered, így a családról nevezték el a várost). Palm Tree arról is nevezetes, hogy lakóinak negyede ma is magyar származásúnak vallja magát a népszámláláson. Sőt akadnak, akik még beszélnek is magyarul a településen, ahol van magyar pék és hentes is.

A szatmáriak főleg jiddisül beszélnek ma is, az ivritet, a mai Izrael hivatalos nyelvét elutasítják, ahogy a zsidó államot is. Sőt, egyenesen anticionisták, szerintük Izrael újralapítása csak akkor lenne lehetséges, ha Isten hívja vissza oda a zsidókat. Számukra egy izraeli állam a Messiás eljövetelét jelentené. Ezért nem ritka az a furcsa látvány, hogy a hagyományos kinézetű, pajeszos, kaftános szatmáriak izraeli zászlókat égetnek New York utcáin.

 

Forrás: https://hvg.hu/360/202040__szatmari_haszidok__rabbik_es_rebbek__viszalykodasok__kozossegi_szerepek

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.