TÖRILECKE

A „nagy háború” kitörését követően a német csapatok offenzívája nem tudta térdre kényszeríteni Franciaországot. A megmerevedett frontvonalat 1915-ben a németek Ypres-nél, a britek Neuve Chapelle mellett, a franciák Champagne-ban próbálták áttörni, sikertelenül. A német vezérkari főnök, Erich von Falkenhayn arra a következtetésre jutott, hogy a háborút döntő csatában már nem lehet megnyerni, de a francia hadsereg legyőzhető, ha elég nagy emberveszteséget okoznak neki. A kiszemelt áttörési pont a Franciaország északkeleti részén fekvő történelmi város, Verdun lett, a Párizshoz vezető út kulcsa, ahol a franciák hatalmas erődrendszert építettek ki.

1916. február 21-én 1220 német ágyú, köztük 420 mm-es „Kövér Berták” és 305 mm-es Skoda-lövegek nyitottak tüzet. A bombák és aknák kilenc órán át hullottak a francia katonákra, majd megindult a német támadás. Falkenhayn számítása beigazolódott, a francia hadiparancs ellenállásra utasított, „tekintet nélkül a veszteségekre”. A védők gyorsan kapták az erősítést, több száz nehézlöveget, köztük 400 mm-es ágyúkat és rengeteg katonát, a csatában végül mindkét oldalon több mint egymillió ember állt egymással szemben.

A decemberig tartó harcok alatt egymásra szórt milliónyi löveg és srapnel letarolta a környező erdőket és falvakat, a gyakori esők kráterekkel lyuggatott sártengerré változtatták a terepet. A Verdun környéki ún. vörös zónába még napjainkban is tilos belépni, mert a föld erősen szennyezett, a terület életveszélyes. A németek lángszórókat is bevetettek az ellenséges lövészárkok „megtisztítására”, s előszeretettel alkalmazták a nem sokkal korábban kifejlesztett gyilkos gázt, a foszgént is.

A támadók hatalmas veszteségeket szenvedtek az ellenséges lövegektől, a február 25-re elfoglalt Douamont erődért Falkenhayn négy ezredével fizetett. A meglepetésszerű offenzíva az első napokban gyorsan haladt előre, de a hónap végére lelassult, miután Philippe Pétain tábornokot nevezték ki a verduni körzet parancsnokává, és a második francia hadsereget is ide vezényelték. Pétain kisebb ellentámadásokat rendelt el, a tavasz folyamán a Verduntől északra eső dombok több alkalommal cseréltek gazdát, és a franciák meg tudták tartani egyetlen ellátási útvonalukat, ahol az erősítés és a hadianyag érkezett. A németek szívós harcok árán nyomultak előre, egymás után vették be a francia erődítményeket, június végére elérték a Verdun előtti utolsó francia erősségeket is.

Verdun sorsa végül a háború nyugati frontjának egy másik szakaszán dőlt el. A franciák már a Meuse bal partjának kiürítésére készültek, amikor 1916. július 1-jén nagyszabású angol-francia offenzíva indult a Somme folyónál. Falkenhayn, majd az augusztus végén őt felváltó Paul von Hindenburg és hadsegédje, Erich Ludendorff tábornok rákényszerült a Verdunnél harcoló német egységek átcsoportosítására. A verduni „vérszivattyú” erőssége egyre csökkent, s október 21-én a franciák ellentámadásba mentek át. Lépésről lépésre visszavették az elvesztett stratégiai pontokat, majd december 19-ére visszaszorították a németeket azokba a lövészárkokba, amelyekből 303 nappal korábban elindultak.

Verdunnél mindkét fél addig elképzelhetetlen veszteségeket szenvedett: legalább 160 ezer francia és 140 ezer német katona esett el, a sebesültek és eltűntek száma együttesen megközelítette a félmilliót. A tízhónapos öldöklés során a francia hadvezetés úgy gondolta: jobb, ha katonái felváltva tapasztalják meg a vérfürdőt, s így folyamatosan cserélte a frontra vezényelt csapattesteket. Így a védelem nem omlott össze, bár az itt szolgáló katonák jelentős része ellenséget nem is látott, csak annak ágyútüzét tapasztalta meg.

A védők önfeláldozása miatt a verduni ütközet a két világháború között a francia elszántság és hazaszeretet, majd az 1960-as évektől a német-francia megbékélés egyik jelképe lett.

Forrás: https://mult-kor.hu/a-verduni-verszivattyu-helyszine-ma-is-eletveszelyes-20160221?fbclid=IwAR0ZE5Yg-M5angVnNP1STcjN6eL0zq09yP0iSNpBJ-jmP4dplVTGuGHdZtk