Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2022.03.01

Ukránok a Szovjetunióban (A Kijevi Rusz örökösei - 4. rész)

Az I. világháború eredményeként az ukránok számára megnyílt az út a nemzeti függetlenség felé, ráadásul rövid időn belül két ukrán állam is létrejött. 1917-ben Oroszországtól függetlenedett az Ukrán Népköztársaság, 1918-ben pedig az Osztrák-Magyar Monarchiától elszakadt ruténok lakta Galícia és Kárpátalja kikiáltotta a Nyugat-Ukrán Népköztársaságot. Miért nem egy államban egyesültek? Ennek oka az, hogy a korábbi századokban két birodalom osztotta meg az ukránságot. Az orosz és az osztrák-magyar uralom alatt élőket teljesen eltérő kulturális hatások érték, valamint a területeik gazdasági fejlettségi szintje is nagy különbségeket mutatott, ezért szükségszerűen két ukrán állam jött létre, amelyek egyesülését nem lehetett volna egykönnyen kivitelezni. Ugyanakkor a hadi események is közbeszóltak, mert Nyugat-Ukrajnát 1919-ben elfoglalta Lengyelország, az Ukrán Népköztársaságot pedig 1921-ben Szovjet-Oroszország kebelezte be. 1945-ig a kárpátaljai ruszinok előbb csehszlovák, majd magyar fennhatóság alatt álltak.

A Szovjetunió 1922-es megalakuláskor ugyan nem határoztak a hivatalos államnyelvről, azonban alkotmányosan a tagköztársaságok hatáskörébe utalták a helyi nyelvhasználatról való döntés jogát. A gyakorlat viszont mást mutatott, mivel az egész országban az orosz nyelv elsőbbsége érvényesült, és a moszkvai vezetés a közigazgatás minden szintjén az orosz nyelv használatát követelte meg, ebből adódóan pedig kegyetlenül diszkriminálták a kisebbségi nyelveket.

A nyelvhasználat korlátozása, a szovjet típusú kommunista rendszer bevezetése, majd az ennek következményeként fellépő elszegényedés és a drasztikusan romló életkörülmények sokakban ellenérzéseket váltott ki a Szovjetunióval szemben. A Szovjetunión belül az Ukrán Tagköztársaságban (Ukrán SZSZK) élt a legnagyobb számú nem-orosz nyelvű etnikum, ami potenciális fenyegetést jelentett a szovjet egységre nézve, ugyanis egy, a központi intézkedések ellen kibontakozó nemzeti ellenállás szeparatizmushoz, sőt akár a Szovjetunió széteséséhez is vezethetett. Ennek elkerülése érdekében különleges odafigyeléssel és a legválogatottabb módszerekkel próbálták az ukrán nemzeti öntudatot, kultúrát és társadalmat elpusztítani.

Sztálin parancsára minden ukrán kiadványt oroszra kellett fordítani, a munkahelyeken és az oktatási intézményekben megerősítették és szigorúan betartatták az ukrán nyelv tilalmát, valamint az ukrán értelmiség soraiban tömeges letartóztatásokra, a kommunista párt helyi szervezeteiben tisztogatásokra került sor, ami rengeteg kivégzéssel járt. Emellett Ukrajna, mint a Szovjetunió fő mezőgazdasági régiója, amely viszonylag fejlett iparral is rendelkezett, az 1930-as évek erőltetett kollektivizálásának hatására gazdasági és humanitárius katasztrófa szélére sodródott.

Az állami terror segítette a központi célok mihamarabbi elérését, aminek az egyik leghatékonyabb eszköze az éhínség volt. A parasztság által megtermelt mezőgazdasági terményeket kíméletlenül behajtották, de az elrejtett vagy be nem szolgáltatott élelmiszereket ún. speciális brigádok bevetésével kobozták el, míg végül a lakosságnak nem volt mit ennie. 1932 végétől az éhhalál tömeges méreteket öltött az ukrán vidékeken, ezért az életben maradásuk érdekében sokan inkább útra keltek és az elvándorlás mellett döntöttek. Moszkvának viszont más tervei voltak az éhezők tömegeivel: korra, nemre vagy társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül tudatosan éhhalálra ítéltek mindenkit, s az Ukrán SZSZK határainak lezárásával az éhezők tömegei nem tudtak elmenekülni, de a másik irányból sem juthattak be hozzájuk az élelmiszersegélyek. A Nagy Éhínség (Holodomor) egy év alatt kb. hétmillió halálos áldozatot követelt, akiket Sztálin azért áldozott fel, hogy elejét vegye egy esetleges ukrán függetlenedési törekvésnek. A megcsappant lakosságot – főleg a szén- és vasérclelőhelyek kiaknázása miatt – sürgősen pótolni kellett, ezért orosz népességet telepítettek a kelet-ukrajnai területekre (Luhanszk és Doneck), amely így a Szovjetunió oroszosítási céljait is szolgálta. A kelet-ukrajnai orosz diaszpóra tartósan berendezkedett a területen, olyannyira, hogy utódaik a mai ukrajnai válság egyik kiváltó tényezői lettek.

A Holodomor, a sztálini tisztogatások és az ukrán identitás megsemmisítésére tett szovjet kísérletek hatására az ukránság érzelmileg eltávolodott a szovjet (orosz) vezetéstől, s a sztálini korszak okozta szellemi és fizikai traumák feldolgozhatatlan veszteségként maradtak meg az ukránság kollektív emlékezetében. Ezért is érthető, hogy az elkeseredett ukránság egy része miért fogadta 1941-ben felszabadítójukként a németeket, habár egyes csoportok kétfrontos küzdelmet vívtak a nácik és a szovjetek ellen (Ukrán Felkelő Hadsereg), egy önálló Ukrajnáért harcolva, sikertelenül. A németek viszont nem szándékoztak helyreállítani Ukrajna függetlenségét, még egy ukrán bábállamot sem kívántak létrehozni, ami után sokan csalódtak a „felszabadítókban”, de többen ennek ellenére is kitartottak a „kisebbik rossz”, vagyis a nácik mellett. A háború után ukránok tízezreit deportálták Szibériába, amiért együttműködtek a németekkel. Nem kérdés, hogy milyen sors várt rájuk.

Sztálin 1953-as halálát követően Hruscsov engedékenyebb politikát folytatott az Ukrán SZSZK-val szemben, és az 1950-es évek végére az ukrán nyelv diszkriminációja is megszűnt. 2006-ban Ukrajna népirtásként határozta meg a Holodomort, míg a világ a mai napig elmulasztotta ezt megtenni, így Oroszország is, amit Kijev nem bocsát meg.

A modern Ukrajna kevert etnikumú ország, a lakosság közel egynegyede nem ukrán nemzetiségű, közülük a legnagyobb arányszámmal az orosz kisebbség rendelkezik (17,2%). Ennek elsődleges oka, hogy Ukrajna határait olyan történelmi időszakokban alakították ki, amikor az etnikai hovatartozás nem volt olyan lényeges szempont, mint manapság, másrészt a szovjet időszak alatt semmilyen esély nem volt rá, hogy létrejöhessen egy független Ukrajna. Idővel ez mégis bekövetkezett, és az etnikai határok figyelembevétele nélkül meghúzott országhatárok máig ható feszültségeket generáltak Ukrajnában és azon kívül is.

De hogyan is alakultak ki Ukrajna határai? Az 1922-ben, a Szovjetunió egyik alapító tagköztársaságaként „létrejött” Ukrajna területe a maihoz képest „keletebbre feküdt”, vagyis a jelenleg Ukrajnához tartozó nyugati országrészek más államokhoz tartoztak (Volhíniát és Kelet-Galíciát Lengyelország, Kárpátalját Csehszlovákia, majd Magyarország birtokolta). Délnyugaton is kurtábbak voltak a határai, ahol Romániához tartozott a mai Odesszai terület déli fele (Budzsák vagy Dél-Besszarábia), és Cernăuți (Csernyivci). A II. világháború után a Szovjetunió területileg nyugatabbra tolódott, amivel együtt az Ukrán SZSZK Volhínia, Kelet-Galícia, Kárpátalja, Odessza és Csernyivci területeivel gyarapodott.

Utolsó „területszerzésére” 1954-ben került sor, amikor a Krím-félsziget közigazgatását is az Ukrán SZSZK kaphatta meg. A Krím-félsziget Ukrán Tagköztársasághoz való csatolásáról bővebben is szólnunk kell, ugyanis a Krím egy igen egyedi területrésze volt a Szovjetuniónak, amely történelmileg teljesen eltérő utat járt be, és merőben más kulturális hatások érték, mint az orosz vagy ukrán területeket.

A szlávok még meg sem jelentek Európa határainál, mikor a Krím-félszigetet már benépesítették az antik népek, és virágzó kultúrát honosítottak meg a félszigeten. Kezdetben a szkíták lakták, majd a görögök gyarmatosították, akik városokat alapítottak ott, többek között Szevasztopol elődjét, Kherszonészoszt. A félsziget később a görög Boszporuszi Királyság központja lett, amit Róma hódított meg. Róma hanyatlását követően a keleti gótok, a bizánciak, a kazárok, majd a kijevi szlávok foglalták el. A XIII. században a Krím legnagyobb részét a mongolok igázták le, míg a déli (a volt bizánci területeket) Genova és Velence vette birtokába. A félsziget ekkortájt kapta mai nevét, a mongol főváros (Staryi Krym) után.

A XV. században a Krími Tatár Kánság függetlenedett a mongol birodalomtól, amit nemsokára a törökök hűbéressé tettek. A XVIII. század második felében, a törökök hatalmának gyengülésével párhuzamosan nőtt az oroszok befolyása, míg végül 1783-ban az Orosz Birodalom bekebelezte a félszigetet.

A sztálini Szovjetunió a Krím-félszigeten is etnikai tisztogatást hajtott végre. 1944-ben Közép-Ázsiába deportálták az összes tatár, görög, örmény és bolgár lakost, akiknek a leszármazottai csak a Szovjetunió végnapjaiban térhettek vissza a Krím-félszigetre. A kitelepítettek helyét orosz lakosokkal pótolták, és mára a félsziget lakosságának 60%-a orosz, míg 24%-a ukrán és csupán a 10%-a tatár nemzetiségű.

1954-ben a moszkvai vezetés egy váratlan döntése a Krím-félszigetet az Ukrán SZSZK-hoz csatolta. Az aktust a két terület gazdasági és kulturális összefonódásával, valamint a földrajzi közelségből fakadó észszerűséggel indokolták. Azonban ezek a magyarázatok akkor se, és később sem elégítették ki a gyanakvóbbakat. Sokan „Hruscsov különös ajándékát” látják ebben, mivel a néhai főtitkár érzelmileg kötődött az ukránokhoz (dédunokája, Nyina Hruscsova is alátámasztja ezt), ugyanis egy Ukrajna határán fekvő faluban született, és tizennégy évesen az ukrajnai Doneck városába költözött családjával, majd évtizedekig az Ukrán SZSZK-ban élt. Nyina és mások is úgy tartják, hogy Ukrajna volt Hruscsov kedvenc tagköztársasága, ha lehetséges ilyesmi, amit a Krím-félszigettel ajándékozott meg. Esetleg egy évfordulós ajándék is lehetett, mivel 1954-ben volt a 300. évfordulója a perejaszlavi szerződés aláírásának, amikor a kozákok (ukránok) csatlakoztak Oroszországhoz. Ugyanakkor egyesek úgy vélik, hogy az ukrán lakosság addigi szenvedéseit szándékolták ezzel a gesztussal kárpótolni, míg egy bulvárosabb felvetés szerint Hruscsov egyszerűen csak részeg volt, amikor úgy határozott, Ukrajnához csatolja a Krímet…

Mai szemmel nézve joggal tarthatnánk meggondolatlannak a szovjet vezetés döntését a Krímmel kapcsolatban, és egyáltalán azt is furcsállhatnánk, hogy területeket és népeket csatoltak ide-oda, nem törődve az ebből fakadó következményekkel. De gondoljunk csak bele! A Szovjetunió 1954-re sok mindenen volt már túl: a régi rendszert elsöprő forradalmon, véres polgárháborún, Sztálin dühöngő terrorján és a II. világháborún, amiből győztes szuperhatalomként került ki. Sztálin meghalt, de a kommunista rendszer stabilabb volt, mint valaha, sőt „vazallusállamok” gyűrűjével erősítették meg a Szovjetunió határait. 1954-ben – blokkon belül vagy kívül – senki fejében még csak meg sem fordult a gondolat, hogy a Szovjetunió valaha is megszűnhet. Épppen ezért veszélyérzet nélkül szabhattak újabb és újabb belső határokat a tagköztársaságok között. Mit sem számított, hiszen a Szovjetuniót összetartó szövetség tartósnak és betonszilárdnak bizonyult...

1954-ben valóban ez volt a helyzet, de évtizedekkel később minden megváltozott. Negyven év kellett hozzá, hogy a Szovjetunió pillanatok leforgása alatt darabjaira hulljon, és a függetlenedő tagköztársaságok azokkal a határokkal kerüljenek ki a nemzetközi térbe, amelyeket több évtizeddel azelőtt húztak meg az etnikai határokat teljesen figyelmen kívül hagyó döntéshozók. A Szovjetunió felbomlása utáni sokkból feleszmélve Ukrajna és Oroszország is igyekezett alkalmazkodni az új viszonyokhoz: megpróbálták kialakítani és stabilizálni az új politikai és gazdasági rendszerüket, amely átmenet a 2000-es évek elejéig tartott.

Ukrajna 1991-es függetlenné válása óta politikai, társadalmi és kulturális téren is megosztott abban, hogy merre is kellene orientálódnia, Nyugat (Európai Unió) vagy Kelet (Oroszország) felé. Az ukrán politikai vezetés mindig e két oldal között lavírozott, s ennek a politikai ambivalenciának az okozója az ország lakosságának eltérő történelmi tapasztalataiban és a különböző kulturális hatásokban keresendő.

Nyugat-Ukrajna inkább nyugati (európai) hagyományokkal és tapasztalatokkal gazdagodott, mivel ez a terület előbb lengyel-litván, majd osztrák és magyar igazgatás alatt állt, míg a közép- és a kelet-ukrán területeken, mongol, majd orosz uralom alá kerülésükkel inkább az orosz-ázsiai tapasztalatok szilárdultak meg, sőt a déli és krími területrész az oszmán uralommal egy harmadik típusú hatásnak is ki volt téve. Ezek a történelmi-kulturális tapasztalatok széthúzást generáltak az országon, de az ukránságon belül is, ezen felül a mai napig komoly problémát jelent az Ukrajnán belül rekedt több milliós orosz kisebbség is, akiket nem sikerült integrálni az ukrán társadalomba.

A fiatal ukrán állam számára stratégiai kihívást jelentett a nemzetépítés és identitásának meghatározása, amely egyáltalán nem volt egyszerű feladat ilyen eltérő történelmi tapasztalatokkal és ilyen kevert népességgel (77,5% ukrán és 17,2% orosz etnikum, rajtuk kívül több százezer román, belorusz, tatár és bolgár, valamint több tízezer magyar, lengyel és zsidó él Ukrajnában) rendelkező ország számára.

A történelmi sérelmek miatt, és hogy minél nagyobb függetlenségre tehessen szert Ukrajna, a Szovjetunióból való kilépését követően az Oroszországtól való eltávolodást is keresztül kívánta vinni. Politikai értelemben ez meg is történt, de a gazdasági és kulturális szétválásuk sikeressége kétségbe vonható. A szovjet évtizedek alatt összefonódott orosz és ukrán gazdaságot nem lehetett egy csettintéssel szétválasztani, ráadásul, míg Kijev számára az EU jelentette volna az alternatívát, addig Brüsszel a ’90-es években és a 2000-es évek elején is a kelet-európai államokra koncentrált, és nem a szovjet utódállamokra. Kulturális téren Ukrajna sajátos történelemértelmezésével próbálja igazolni az Oroszországtól való különbözőségét és függetlenségét, míg Oroszország a saját ferdítéseivel éppen a Kijevvel fennálló kulturális kötelékeket hangsúlyozza lépten-nyomon. Moszkva és Kijev érvelése egy véget nem érő ördögi kört hozott létre, amelyben a felek képtelenek meggyőzni egymást a saját igazukról. Viszont a két nép történelmét megvizsgálva be kell ismernünk, hogy valóban létezik közöttük kulturális kötelék, ráadásul az ukrajnai orosz lakosság léte is a kulturális kapcsolatot igazolja. Végeredményben megállapítható, hogy Oroszország és Ukrajna politikailag külön utakon jár, de gazdaságilag még mindig erősen kötődnek egymáshoz, másrészt ez a kapcsolat egyáltalán nem csak gazdasági jellegű, hanem identitásbeli is.

A sztálini terror, a kivégzések és a Holodomor (1932) után az elnéptelenedett kelet-ukrajnai iparvidék orosz etnikummal való „feltöltése” nem csupán a népesség pótlása miatt történt, hanem az ukránság eloroszosításának reményében is. Sztálin terve nem sikerült, az ukránság túlélte a megpróbáltatásokat, ám ennek örökségeként a függetlenné vált Ukrajna határain belül jelentős számú orosz kisebbség maradt (kb. nyolc millió, a lakosság 17,2%-a). Az ukrajnai orosz kisebbség identitás szempontjából nem ukránként, hanem oroszként tekint magára, a helyzetet pedig bonyolítja, hogy kb. ugyanennyi ukrán etnikumú lakossal számolhatunk, akik szintén orosz identitásúak. Ezt a közel 15-16 milliós közösséget – akik az ország lakosságának 1/3-át teszik ki – nevezik kettős identitásúaknak.

A kettős identitás viszont nem minden esetben párosul ellentétes lojalitással, vagyis a kettős identitással rendelkezők nem lojálisabbak Oroszországhoz, mint Ukrajnához. Elfogadják önmaguk létezését Ukrajna határain belül, de kulturális önmeghatározásuk vagy gazdasági érdekeik miatt az Oroszországgal való szorosabb kapcsolatokat támogatják. 2014-ig nem vezérelte őket szeparatista szándék, nem volt céljuk az Ukrajnától való elszakadás, sokkal inkább egy közös szemléletet tettek magukévá: annak ellenére, hogy a lakosság többsége támogatja az európai integrációt, a kettős identitással rendelkezők kereken elutasítják az Európai Unióhoz való közeledést. Gazdasági veszélyként fogják fel Kijev európai kalandozását, mivel szerintük Ukrajna még mindig erős szálakkal kötődik az orosz gazdasághoz, s amennyiben eltávolodna attól, abban a pillanatban több százezer munkanélkülivel kellene számolni, ugyanis becslések szerint akár kétmillió ukrán (legális és illegális) munkavállaló megélhetése is Oroszországhoz kötődik. Félelmeiket csak növelte, hogy a független Ukrajna eddigi kormányai jellemzően hibás Európa-politikát folytattak, mivel kivétel nélkül figyelmen kívül hagyták a kettős identitásúak véleményét, fenntartásait és aggályait, kísérletet sem tettek a megnyugtatásukra, illetve meggyőzésükre az integráció szükségességéről. Ebből kifolyólag a lakosság 1/3-a az elmúlt 30 év során kritikus mértékben elidegenedett a kijevi vezetéstől, és egyértelműen Moszkva felé orientálódott, ami immár a lojalitásukat is megkérdőjelezte.

Ukrajna lojalitásáért a 2000-es évek eleje óta folyik a harc a Nyugat (USA és EU) és Oroszország között. A 2004-es ukrajnai elnökválasztás tétje az ország jövőbeni irányvonalát volt hivatott meghatározni, amiért Oroszország és a Nyugat is gőzerővel támogatta saját elnökjelöltjét. Csalással az oroszbarát Viktor Janukovics nyert, mire tömegtüntetések kezdődtek, és a megismételt választáson a nyugatos beállítottságú Viktor Juscsenko és Julija Timosenko páros győzött (narancsos forradalom). Viszont a nyugatos kormány határozatlan fellépése miatt nem fejlődött a demokratikus állam, az orosz energiától kevéssé tudtak elszakadni, és hibás gazdasági lépéseik következtében csökkent a támogatottságuk. A 2010-es elnökválasztás elvesztését az is elősegítette, hogy a „narancsos szövetség” felbomlott: Juscsenko és Timosenko külön indultak, így újra Viktor Janukovics lett Ukrajna elnöke.

Janukovics elnöksége elején az EU felé való közeledést hirdette meg, amit gazdasági és politikai reformokkal kívánt elérni. Ez meglehetősen váratlan döntés volt egy tipikusan orosz-orientáltságú politikustól, akit mindenekelőtt azok a kelet-ukrajnai (donecki) oroszpárti oligarchák támogattak, akik elutasították az európai integrációt. Janukovics európai irányvonala szembement támogatói érdekeivel, de nem sikerült megtörnie az oligarchák kormányzati befolyását, így azok sikeresen szabhattak gátat az integrációra való felkészülésnek. Ezen felül nyilvánvalóvá vált, hogy gazdaságpolitikája ugyanolyan elhibázott, mint az elődjéé: 2012-re költségvetési deficit, eladósodás és csődközeli helyzet alakult ki. A kormány határozatlan vagy éppenséggel tehetetlen volt az európai integrációra való felkészülést illetően, és alapvető hibát követett el abban, hogy nem készítette elő Ukrajna politikai és gazdasági átalakulását ahhoz, hogy a gazdaság átvészelhesse, a társadalom pedig megérthesse az EU-hoz való közeledésből fakadó terheket.

Emellett az Oroszországtól való félelem is cselekvésképtelenséget eredményezett, ugyanis a kívánt reformok bevezetésével orosz politikai és gazdasági szankcióktól lehetett tartani, ami arra késztette a vezetést, hogy tettek helyett csupán szavaiban támogassa az európai irányvonalat. A moszkvai vezetés a gyakorlatban is demonstrálta a hosszú távú szankciók hatásait: Ukrajna exportjának negyede irányult Oroszország felé, 2012-ben pedig az orosz hatóságok megakadályozták az ukrán termékek Oroszországba áramlását, amivel több milliárd dolláros veszteséget okoztak az ukrán gazdaságnak. Másfelől az ukrán gazdaság nagymértékben függ az oroszországi energiától, és a 2014-es válságig Kijev örömmel fogadta az orosz gázárkedvezményeket, amellyel évente több milliárd dollárt spórolhatott meg. Azonban ennek nagyon komoly ára volt, mert Moszkva lojalitást kért cserébe, vagyis ezzel a machinált energiapolitikával 2014-ig biztos távolban tarthatta Ukrajnát az EU-tól és a NATO-tól. Moszkva financiális téren is befolyást szerzett Ukrajnában, az orosz hitelek és támogatások mindig hamarabb érkeztek, mint a nyugatiak, és rendre Moszkva ajánlata bizonyult a kedvezőbbnek, mivel az EU túl lassan folyósított, az IMF pedig túl szigorú feltételeket szabott, ezzel szemben Oroszország az azonnali hitelek mellé még gázárcsökkentést is ígért, és csak egy feltételt szabott mindezért cserébe: lojális, oroszbarát politikát.

2013-ra Ukrajna gazdaságilag kilátástalan helyzetbe került, romlott az életszínvonal, a Janukovics család és támogatóik egyre nyíltabb és mértéktelenebb korrupciója pedig nem csak a kormány népszerűségvesztésével, hanem országos elégedetlenséggel is járt. A társadalom teljesen elidegenedett a kormányzattól, a közhangulat mindinkább a vezetés ellen fordult, s a politikai és társadalmi válság csupán azért nem következett be, mivel az EU-val kötendő társulási szerződés aláírásának lehetősége még mindig napirenden volt. A helyzet alapvetően megváltozott, amikor november 21-én a kormányzat bejelentette, hogy Ukrajna mégsem írja alá a társulási szerződést, vagyis feladja az európai irányvonalat. Janukovics és klikkjének ezen lépése bizonyult az utolsó cseppnek, amellyel a társadalom végérvényesen elszakadt az ország vezetésétől, és szinte azonnal elszabadultak az évekig visszafojtott indulatok: még aznap tüntetések és tiltakozások törtek ki a kijevi Majdan téren. A civilek elleni kormányzati agresszió, amikor november 30-án a tiltakozókat központi utasításra szétverték, példa nélküli volt az ukrán történelemben. Ennek hatására viszont további százezrek vonultak az utcákra, a kormány társadalmi elszigeteltsége is fokozódott. 2014 elejére az ukrán kormány megbukott, február 21-én pedig Janukovics elnök elhagyta a forradalmi hevületű, ám egy elhúzódó válság felé tartó Ukrajnát.

A hibás gazdaságpolitika, a tétlen Európa-politika, a szégyentelen korrupció, majd az agresszív fellépés a tüntetőkkel szemben forradalmat lobbantott lángra, amely elsöpörte Viktor Janukovicsot és a kormányt. Az ukránok Európa felé fordultak, de ezzel végleg eltávolodtak az ukrajnai oroszoktól, akik az Ukrajnától való elszakadás mellett fogtak fegyvert. A történelmi feszültségek mind egyszerre törtek a felszínre, amelyek szétfeszítették Ukrajna kereteit. A folytatást ismerjük…

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.