Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2020.11.29

A labirintus mítosza

t34.4minotauros.jpg

Volt egy félig bika-félig ember szörny. Krétán egy labirintusban élt és emberhússal táplálkozott. Felfalt mindenkit, aki a labirintusba betette a lábát, amíg Thészeusz, athéni királyfi le nem győzte őt. Az Ariadnétól kapott aranyfonal segítette őt, hogy el ne tévedjen az útvesztőben.

 

Azt hiszem, ennyit mindenki el tud mondani a Minótaurosz történetéből. Ámde, mint minden történet, ez is sokkal bonyolultabb annál, hogysem pár mondatban össze lehetne foglalni. Szeretem a görög mítoszokat. Szereplőik – akár istenek, akár hősök – annyira emberiek, annyira esendőek! Hibáznak és megfizetnek a hibáikért.

Thészeusz a hőstette után magával vitte Ariadnét. Útközben kikötöttek Naxosz szigetén, otthagyta a várandós(!) királylányt, majd továbbhajózott Athén felé. Mi történt Ariadnéval? Mivel ő tulajdonképpen a Minótaurosz féltestvére volt, így bűnhődött meg, amiért segédkezet nyújtott a gyilkossághoz. A történet folytatásának több változata ismert. Ariadné belehalt bánatába vagy a szülésbe, de létezik egy alternatív befejezés is, a Happy Endet kedvelőknek. Hamarosan találkozott Dionüszosszal, a bor és a mámor istenével, aki feleségül vette őt, s halhatatlansággal ajándékozta meg. Igazi hollywoodi filmbe illő végkifejlet, feltéve, ha valaki szereti a bort meg a halhatatlanságot. Ezek szerint Dionüszosz, mikor nem szatüroszokkal mulatozik éppen, bajba jutott királylányokat szokott megmenteni. Kell a halhatatlan olümposzi isteneknek is némi elfoglaltság, nem igaz?

greek-mythology_----the-labyrinth-of-crete--the-minotaur-and-theseus---_-.jpg

No és Thészeusz? Mielőtt még Kréta szigetére hajóztak volna, apja, Aigeusz arra kérte, vigyen magával fekete és fehér vitorlát. A hazatéréskor fehérrel jelezze, ha sikerrel járt, míg a fekete vitorlát társai tűzzék ki, ha Thészeusz elesne a küzdelemben. Hazafelé azonban elfelejtették ezt, ezért az apa bánatában egy szikláról a tengerbe vetette magát. A lényeg, hogy bűn és bűnhődés motívuma ugyanabban a történetben nagyon szépen ki van dolgozva, tehát már az antik világban sem illett terhes nőket (akkor még) lakatlan szigeteken magukra hagyni. Akit érdekel, a neten utánaolvashat Thészeusz további sorsának. 

A labirintus egyetemes jelkép, amely az életünket szimbolizálja, a ránk leső szörnyeteg a félelmeinket testesíti meg. Minél inkább gúzsba kötnek a félelmek, annál erősebb a szörny, amivel meg kell küzdjünk. A mindennapi kis görcseinkből, megalkuvásunkból, szembenézésre képtelenségünkből táplálkozik – mi tápláljuk a privát kis (nagy) Minótauroszunkat. Ha teljesen megbénítanak a félelmek, bele is pusztulhatunk önnön tehetetlenségünkbe. Thészeuszt az különbözteti meg azoktól, akik előtte jártak az útvesztőben, hogy ő felvette a küzdelmet a szörnnyel, és ennek köszönhetően sikerült legyőznie azt. Ezért ismerjük az ő nevét, míg a többieké, akik meghalni mentek be, nem maradt fenn. Nem térek ki a történet valóságalapjára, az Athén és Kréta közötti függőségi viszonyra, ennek is utána lehet nézni. 

acod_minotaur.png

Ami a másik főszereplőt, Ariadnét illeti, hozzá hasonlóan mindenki maga dönti el: a saját történetének az áldozata vagy a hőse kíván-e lenni? Belehal vagy továbblép – mindkét út nyitva áll előtte. A mindennapi hősöket az áldozatoktól az különbözteti meg – bármilyen rövidre szabott is legyen az idejük – hogy felismerik, ha zsákutcába jutottak. És amikor ez bekövetkezik, a keserűség, a düh, a kiábrándultság után, tanulva hibáikból szép lassan összeszedik magukat, aztán egy sóhajtással újra elindulnak. Egy darabig visszafelé haladnak, próbálva rátalálni ifjúkori önmagukra, hogy megkérdezzék a bennük lakozó gyermektől/fiataltól: erre vágyott, ilyen akart lenni 30, 40, 50 évesen? Mikor adta fel az álmait, önmagát? Miért tette ezt saját magával? Mert mások azt mondták neki, hogy a széllel szemben nem lehet? Miért ne lehetne? Próbálták talán? Vagy ők is hallották valakitől?

Egyetlen olyan bűn van, amely alól még az ókori görögök sem ismertek felmentést. Ez a hübrisz, amely, mint főbűn központi jelentőségű az ókori görög gondolkodásban. Olyan ember esik ebbe a vétségbe, aki nem ismerve mértéket, áthágja az isteni és emberi határokat, istentelenül és embertelenül cselekszik.

Az istentelen ember az isteni rend/törvények ellen vétkezik. Milyen az embertelen ember? Aki vét más emberek és önmaga ellen. Mert az is bűn, ha saját magunk ellen vétkezünk. Például felismerjük, hogy egy helyben toporgunk életünk labirintusában, mégsem teszünk semmit. Pedig vissza lehet fordulni, más utat keresni. Lehet, de nem kell. Megszületni és meghalni – egyedül azt kell. Ami a kettő között van, opcionális. Nyugodtan elvesztegethetünk éveket, évtizedeket az életünkből egyik-másik zsákutcában, dühtől vöröslő arccal, újra meg újra nekirugaszkodva fejjel rohanhatunk a falnak. Elvégre a mi életünkről van szó. Ezt is tehetjük, csak éppen semmi értelme.

labyrinth-aerial-view.jpg

Járt utat a járatlanért fel ne adj! Sose értettem igazán ezt a mondást. Mert mi van, ha a járt útról bebizonyosodott, az előttünk járó generációk bebizonyították, hogy járhatatlan? A járatlan útról még mindig kiderülhet, hogy járható. Hinni magunkban, akkor is, ha mások nem hisznek bennünk – mindössze ennyit kell tennünk. Mert az, hogy mások mit hisznek, az ő dolguk, a mienk pedig, hogy soha ne adjuk fel. Az álmok arra valók, hogy megvalósítsuk őket. Legalábbis a mítoszok szerint...

 

Muhi Csilla



A képek forrása:
http://theoi.com
http://wikimedia.commons.org
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.