Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2020.09.13

Gilgames eposza

gilgamesh_statue_sydney_university_statue2.14th.jpg

Forrás: https://villains.fandom.com/wiki/Gilgamesh_(Epic_of_Gilgamesh)

Asszurbanipálnak (Kr.e. 669-629), Asszíria királyának ninivei „könyvtárából” maradtak ránk azok az agyagtáblákra írt történetek, amelyek bevezetnek bennünket az ókori Mezopotámia mitikus-csodás világába. Kr.e. 612-ben a médek és a babiloniak romba döntötték történelmünk első ismert könyvtárát, azonban a XIX. század második felében ásatások során felszínre került néhány darabja. Ezek között volt az a 12 ékírásos agyagtábla is, amelyekből épen és teljes egészében megismerhetjük Gilgames történetét, a halhatatlanságra vágyó király harcát, küzdelmét, vágyódását az örök élet után. A Gilgames-eposz tele van csodákkal, olykor istenivé vált személyekkel. Középpontjában azonban az ember áll, ez az eposz a legemberibb érzéseknek, örömnek, büszkeségnek, fájdalomnak, lelkiismereti válságnak a kifejezője. 

A főhős Gilgames, Uruk királya. Aruru, a sors-teremtő istenasszony formálta: kétharmadrész-isten, egyharmadrész-ember, ám emberi része miatt az istenek nem engedik meg neki, hogy örökké éljen. Népét zsarnokian leigázza, velük építteti fel Uruk bástyafalait. Az istenek – a nép panaszát meghallgatva – megteremtik Enkidut, hogy ő mérkőzzék meg Gilgamessel. Enkidu, a vadember rettegésben tartja a pásztorokat és a vadászokat. Elküldenek hozzá egy gyönyörű templomi örömlányt. A szerelem emberi szenvedélye „civilizálja” Enkidut, legyőzi benne az állatot, s hagyja magát Urukba vezettetni. A nép abban reménykedik, hogy Enkidu legyőzi Gilgamest, s így megszabadulhatnak a zsarnoktól. A két hős megmérkőzik, de nem bírnak egymással, ezért inkább testvéri barátságot kötnek. Hőstettek sorát hajtják végre együtt: ijesztő fenevadaktól szabadítják meg az embereket. Legyőzik a cédruserdő rettentő szörnyét, Humbabát, elpusztítják az égi bikát. 

Mikor Enkidu meghal, holtteste mellett Gilgamest elfogja a haláltól való rettegés. Felkeresi mitikus ősét, Um-napistit (egyedül ő élte túl az özönvizet feleségével együtt, ezért az istenek halhatatlanná tették őket). Az örök élet titkát szeretné megtudni tőle. Gilgames virrasztással örök életet nyerhetne, de elalszik, az örök ifjúság füvét pedig, miközben fürdik, egy kígyó nyeli le. Így végül megérti az örök törvényt: neki is el kell viselnie a halált, mint más halandónak. Hazatérve Urukba felidézi Enkidu árnyát az alvilágból, hogy megtudja legalább, milyen a halál utáni élet. Így megnyugszik, mert megtudja, hogy hőstettei megszerezhetik számára a túlvilági boldogságot, s minél különbek tettei, annál nagyobb lesz jutalma is.

 

Szurippak város - te is ismered -

ott fekszik a Purattu mentén,

ősidők óta az istenek kegyeltje volt.

Ám úgy döntöttek egyszer:

„Legyen a pusztulás földje,

özönvíz nyelje magába!”

........................................................

Adad, a zúgó viharisten

iszonyú vizet zúdított alá.

Néztem az időt, elrettent, aki látta.

Bemenekültem hajómba, ajtaját bezártam

és átadtam a bárkát

kormányosomnak, Puzuramurrinak.

És jött a hajnal,

fekete felhő takarta az eget:

Adad mennydörgőit a közepében.

Nabu és Sarru jártak előtte

hírnökként hegyeken s völgyeken át.

Irra kitépte a kikötők cölöpjeit,

Ninurta áttörte az égi gátakat,

fáklyákkal száguldoztak az Annunakik,

lobogó fényükkel megvilágítva a földet.

Adad haragja égig hatolt.

Minden világosság sötétre vált.

Mint egy cserépedény, széttörött a föld!

Zúgott a vihar, a vizek tovazúdultak,

elérték a hegyek peremét,

elsodorták az embereket.

A testvér nem ismert többé testvérére,

rémülten szűköltek az istenek is:

menekülve szálltak föl Anu égi hegyére

s összekuporodva nyüszítettek, mint a kutyák.

Vajúdó nőként jajongott Istár,

a széphangú így üvöltözött:

- Tűnt idők szép városa, iszappá lettél,

mert gonosz tanácsot adtam én is a többivel együtt!

Hogyan is szólhattam ily gonoszul az isteni gyűlésen?

Hogyan is pusztíthattam el így népeimet!?

Ezért hagytam őket nemződni, születni, hogy most

halak zsákmányaiként töltsék meg a tengert?

Együtt sírnak velem az istenek is:

megtörtén üldögélnek,

fájdalmuk kínja ajkukon reszket!

Hat napon és hat éjjelen át

zúdult alá az eső, mint a folyamok vize;

a hetedik napon elcsitult minden.

Némaság honolt, harcok utáni csönd!

A tenger megnyugodott, a gonosz szél elült.

Kitekintettem: minden zaj elhalt,

minden teremtmény iszappá vált!

Holt pusztaság fogott körül.

Rést nyitottam, arcomon fény sugárzott;

leborulva ültem és sírtam,

könnyeim patakokban folytak,

végigtekintettem a vizek pusztaságán

üvöltve, jajongva: odalett az ember!

Tizenkét kettösóra múltán sziget merült fel,

hajóm a Niszir hegye felé közeledett.

Ráfutott, nem ringatózott többé;

hat napon át horgonyozott az oldalában

s nem süllyedt alá többé.

Amikor megvirradt a hetedik nap,

föltartottam egy galambot és szabadon eresztettem.

A galamb elröpült, majd visszatért.

Nem lelt nyugovóhelyet s visszafordult.

Föltartottam egy fecskét és szabadon eresztettem.

A fecske elröpült, majd visszatért.

Nem lelt nyugovóhelyet s visszafordult.

Föltartottam egy hollót és szabadon eresztettem.

A holló elröpült. Látta a vizek apadását;

evett, kapirgált, felkárogott, nem tért vissza!

Szélnek eresztettem a bárka valamennyi lakóját

és bárányt áldoztam örömömben.

Áldozati magvakat szórtam szét a tetőn,

cédrusfát és mirtuszt égettem.

Az istenek megérezték az áldozatot,

orrukba jóleső illat szállt,

legyek módjára gyülekeztek.

Megjött Istár is, az isteni úrnő;

fölemelte a drágakövet,

melyet Anu készített neki egykor:

- Halljátok, istenek, mind! Ahogyan nyakam ékkövét

soha nem felejthetem el,

emlékeznem kell e napokra örökké!

Alijuk körül az oltárt, áldozatomtól

egyedül Enlil maradjon távol!

Vízözönt küldött, pusztulást a földre,

népemet halálnak szánta!

Enlil arra jött, látta a hajót,

elkomorodott, haragra lobbant a társak iránt.

- Miféle emberi lélek menekült itt meg?

Halálnak szántam valamennyit!

Ninib, a harcos válaszolt neki,

szólván a föld urához, országok istenéhez:

- Ki cselekszik bölcsen Eán kívül,

aki mindent megért, aki mindent lát?

Éa is szólt, a vizek mélységeinek ura:

- Hatalmas erejű, istenek bajnoka!

Miérf küldtél vízözönt a földre?

Aki bűnös, viselje bűnét!

Aki vétkezik, bűnhődjék érte!

A gonosz pusztuljon, ne valamennyi!

Küldtél volna az áradat helyett

oroszlánt, pusztítson közöttük!

Küldtél volna az áradat helyett

éhínséget, hogy megalázza őket!

Küldted volna az áradat helyett

Irrát, a pestisest!

Nem én árultam el az isteni titkot, -

álmot látott a Nagjyon Bölcs, abból értett.

Irgalmazz neki!

Ekkor a föld és az országok istene hajómra szállt,

kezemet megfogta, a szabadba vezetett.

Asszonyom mellém térdelt, ő pedig közénk állt,

kezét a fejünkre helyezte s megáldott minket:

- Földi halandó volt Utnapistim ezideig,

hozzánk lesz hasonló ezután ő és felesége.

Lakjon a távolban, folyamok torkolatánál!

És elragadtak az istenek engem,

és távol, a folyamok torkolatánál

jelölték ki lakhelyemet.

Forrás: https://mek.oszk.hu/14700/14741/14741.pdf

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.