Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2020.09.27

Kenyér és cirkusz - választások az ókori Rómában

Aki jelöltetni akarta magát, először is elment a konzulhoz, tőle kellett engedélyt kapjon, hogy felkerüljön a jelöltek listájára. Ezután felöltözött fehér tógába, amit toga candidának hívtak, tehát kandidátus (jelölt) lett.

A kampányban döntő szerepe volt annak, hogy végigjárták azokat a területeket, ahol a választók laktak és megpróbáltak mindenkivel személyesen beszélgetni.  Ha a jelölt elment egy olyan városba, ahol szinte senkit nem ismert, és őt se ismerték a helyiek, akkor kellett szereznie egy helyi embert, aki viszont mindenkit ismert. Nomenclatornak nevezzük ezt a személyt. Ő aztán belesúgta a jelölt fülébe: „az ott Camillus, nagyon fontos ember, hozzá oda kell lépni és nevén kell szólítani”, amire a jelölt felkiáltott: „Ó Camillusom, hogy vagy? Örülök, hogy látlak!” mert, ahogy Quintus Cicero írta választási kézikönyvében: „a vidéki és falusi emberek máris barátainknak képzelik magukat, ha tudjuk a nevüket”.

Kampányrendezvények is voltak. Óriási lakomákat rendeztek, és a tálba természetesen bele volt írva, hogy ki finanszírozta a lakomát vagy ki az, akinek a nevében finanszírozták a lakomát. A rómaiak már a köztársaság korában észrevették, hogy nem jó, ha túl sok a választási lakoma, mert akinek több pénze van, az több embert tud jóllakatni. Ezért megtiltották, hogy nagy létszámú lakomákat adjon az, aki indult a választáson. De azt már elfelejtették megtiltani, hogy a kandidátus barátai lakomákat szervezhessenek az ő nevében. 

Választási plakátok gyanánt a házak vakolatára nagy fehér felületeket festettek, aztán arra írtak. Három dolog szerepelt a plakátokon: kit támogatnak, milyen tisztségre és kik. Néha még meg is indokolták, miért támogatják: „mert kímélni fogja a kincstárat” vagy „mert fényes játékokat fog rendezni”. Mindezt onnan tudjuk, hogy Pompeiben a vulkáni hamu konzerválta a házak vakolatát. A restaurátorok hét egymás alatti réteget tudtak feltárni a vakolatokon, vagyis hét egymást követő polgármester-választás összes plakátja maradt ránk. Például, amikor egy Vatia nevű politikust aedilissé akartak választani, a következő felirat került fel a falra: „Vatiát aedilisnek javasolja valamennyi gazember”, „Jól gondold meg ember! Vatiát választod? Őt csak a gazemberek választják.” Nyilvánvaló, hogy ezeket nem Vatia rendelte meg, a lejárató kampány sem a mi korunk terméke.

A populizmus (= népszerűségre való törekvés) nagy szerepet játszott a választásokban, főleg a köztársaság idején. A császárság korában már nem a nép, hanem a hadsereg „csinálta” a császárokat. Volt persze néhány császár, aki kifejezetten élvezte, hogy tömegek előtt léphet föl. Caligula például pénzt szóratott a népnek, ezért nagyon népszerű volt. Nero énekelt, sőt még az olimpián is indult.

Becstelen eszközöktől sem riadtak vissza. Quintus Tullius Cicero a választási kézikönyvében azt tanácsolta konzulválasztáson induló bátyjának, hogy keresse meg az ellenfelei gyenge pontjait, és ne riadjon vissza a negatív kampánytól se. Hogy mivel lehetett befeketíteni valakit? Az is megtette, ha az ellenfél a rabszolgapiacon vásárolta a barátnőjét, de a családon belüli erőszak is kampánytéma volt. Ez azért érdekes, mert már Periandrosz korinthoszi türannoszról terjesztették, hogy halálra rugdosta a terhes feleségét, de Neróról és sok más emberről is állították ugyanezt.

A módszerek nem sokat változtak, hiszen az emberiség sem változott sokat az elmúlt 2500 évben. Senki nem tudta bizonyítani vagy cáfolni a lejárató kampányok állításait. Nero halálra rugdosta Poppeát, akit egyébként nagyon szeretett? Az asszony állapotos volt, és minden második szülés halállal végződött: vagy a csecsemő halt meg, vagy az anya, vagy mindkettő. Ha meghal a nő, könnyű azt mondani erre, hogy a gyűlölt Nero ölte meg, de semmiféle bizonyíték nincs rá, különösen, ha tudjuk, hogy már Nero idején is létezett a lejárató kampány. Csak a módszerek lettek hatékonyabbak, a politika lényegében nem változott. Ma már mobiltelefonnal intézzük azt, amit akkor huszonhárom tőrdöféssel tettek meg.

Választási csalások is előfordultak. Például a választók egy pallón mentek leadni a szavazatukat, hogy ne lehessen tülekedni. Ha nem felelt meg a várható eredmény, akkor rögtön „véletlenül” összedőlt ez a szavazóhíd, mire megjelentek a papok, és azt mondták, ez baljós jel: „Jupiter nem szeretné, ha ma lenne a választás”, ezért máskorra írták ki a szavazás időpontját. Az ilyen módszerekben bővelkedett az ókori Róma, de valójában az, hogy ki ragadta meg a hatalmat, leginkább a kapcsolati hálóján múlott. Quintus Cicero azt is szépen leírja, hogy a „nagy emberek” soha nem jelentek meg egyedül a fórumon: minél több követőt kellett felsorakoztatni, hogy lássák, milyen tekintélyes ember érkezik. Az se volt baj, ha nem voltak valódi követőid, mert pénzért is fel lehetett fogadni ilyeneket.

Rómában egyébként sem volt igazi demokrácia. A köztársaság csak annyit jelentett, hogy nincs élethosszig viselhető tisztség, nincs király, nem örökíthető a hatalom és egymást ellenőrzik a különböző „hatalmi ágak”. Úgynevezett centuriánként szavaztak. A gazdagok centuriájában kevesen voltak, a szegényeké pedig több százezres volt és minden centuriának egy szavazata volt. Ha a centuriák fele egy irányba szavazott, akkor a következőket már meg se kérdezték. A beosztás miatt az emberek kilencven százaléka el sem jutott szavazni...

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.