Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2021.01.09

A „kis Napóleon”

franz_xaver_winterhalter_napoleon_iii.jpg

III. Napóleon császári öltözetben (Franz Xaver Winterhalter képe, 1855)

Bonaparte Károly Lajos Napóleon 1808-ban, Párizsban látta meg a napvilágot. I. Napóleon öccsének és Hortense de Beauharnaisnak – Joséphine császárné első házasságából született lányának – a harmadik gyermeke volt. A napóleoni birodalom 7 éves korában összeomlott, ám a későbbiekben – nagybátyja emlékét felhasználva – 1836-ban és 1840-ben is megpróbált lázadást szítani és a hatalmat átvenni. Néhány órán belül kudarcot vallott próbálkozásaival a köznevetség tárgya lett.

Az 1848 februárjában kirobbanó párizsi forradalom idején már jobban taktikázott. Ahogy Victor Hugo is írta, a francia nép a forradalommal, munkásfelkeléssel és kaotikus állapotokkal megérkező 1848-as esztendőben csak egy új Napóleonra várt, és a nosztalgia elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy decemberben köztársasági elnöknek válasszák meg Charles-Louis Bonapartét. 1851. december 2-án – az austerlitzi csata évfordulóján – sikeres puccsot hajtott végre, s a hozzá lojális hadsereg segítségével megszállta Párizst. Még azon a napon népszavazással legitimálta hatalmát, majd önkényesen tíz évre hosszabbította meg mandátumát, 1852. december 2-án pedig III. Napóleon néven Franciaország császára lett.

alexandre_cabanel_002-cropped-.jpg

Eugenia de Montijo, Napóleon felesége művelt és rendkívül intelligens asszony volt, 
férje gyakran kikérte véleményét fontos ügyekben. (Édouard Dubufe festménye, 1854)

Nagy álma az volt, hogy feltámassza az I. Napóleon által létrehozott Európát, és az 1815-ben megalázott császárságot ismét a kontinens vezető hatalmává tegye. Ezért belépett a krími háborúba, majd katonai segítséget nyújtott az olasz egységért küzdő Piemontnak is. Időközben Franciaország a Távol-Kelet vizein is megjelent, ahol III. Napóleon fel akart zárkózni a Kína gyarmatosítására készülő britek mellé. I. Viktória királynő (ur. 1837-1901) oldalán belépett a második ópiumháborúba (1856-60), részt vett a tajping-felkelés leverésében, miközben megvetette lábát az Indokínai-félszigeten. Franciaország ebben az időben a dicsőség érdekében számos kockázatos akcióra vállalkozott, melyek közül a leghíresebb – és legtragikusabb – Habsburg Miksa mexikói császársága volt.

Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a császár 18 éve alatt Franciaország a prosperitás útjára lépett. Ez nagyban Napóleon érdeme volt, aki a merkantilizmussal szemben birodalma piacainak megnyitását és a gazdaság liberalizációját preferálta, ezzel pedig elősegítette a modernizációt és az ipari forradalom kibontakozását. A „kis Napóleon” diktatórikusnak bélyegzett uralma – mely valójában egy erősen központosított alkotmányos monarchia volt – stabilitást és anyagi jólétet hozott Franciaország számára, amiről többek között a széles sugárutakkal, körutakkal és fényűző épületekkel gyarapodó Párizs is tanúskodott.

camille_pissarro_-_avenue_de_l-opera_-_musee_des_beaux-arts_reims.jpg

Napóleon uralkodása alatt nyerte el Párizs mai arculatát. Camille Pissarro 1898-as festménye jól érzékelteti azt, hogy mit is jelentett ez a modern arculat.

Franciaország lényegében abba bukott bele, hogy III. Napóleon hívei túlságosan is a császár által hirdetett grandeur és gloire propagandájának befolyása alá kerültek. Miután a német területek egyesítésére készülő porosz király serege döntő győzelmet aratott Ausztria felett, Franciaország maradt az egyedüli nagyhatalom, mely az egység útjába állhatott. Az összecsapás tehát várható volt, Bismarck, a zseniális diplomata pedig a megüresedő spanyol trón körüli 1869-es vitát használta fel a háború kiprovokálására. A sajtó által felhergelt közvélemény hadüzenetre kényszerítette az uralkodót.

1280px-bismarckundnapoleoniii.jpg

III. Napóleon Otto von Bismarck kancellárral tárgyal, miután a sedani csatában ő maga is fogságba esett. (Wilhelm Camphausen képe, 1878)

A létszámban nagyobb, technikai téren sokkal fejlettebb porosz hadak 1870 nyarán villámgyors vereséget mértek a csapnivaló hadvezérnek bizonyuló III. Napóleonra, és szeptember 1-jén Sedannál a császár egész seregét bekerítették. Az uralkodó porosz fogságba került, majd három nap múlva, szeptember 4-én lemondott trónjáról, és Nagy-Britanniába utazott, ahol haláláig Viktória királynő kegydíjából élt. III. Napóleon távozását követően szinte azonnal kikiáltották a Harmadik Köztársaságot, mely közvetlenül ezután soha nem látott rémálmokat kellett átéljen: 1871 januárjában a poroszok a versailles-i palota tükörtermében kikiáltották a Német Császárságot, majd – tetemes hadisarc mellett – elszakították Franciaországtól Elzászt és Lotharingiát. 3 év múlva III. Napóleon száműzetésben halt meg, nem messze a brit fővárostól, Chislehurstben.

 

Forrás: http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1870_szeptember_4_iii_napoleon_lemond_tronjarol/

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.