Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2022.01.27

A Német Császárság születése

a_v_werner_-_kaiserproklamation_am_18_januar_1871_-3._fassung_1885-.jpg

1871. január 18-án, a versailles-i palota Tükörtermében megalakult az egyesült Német Császárság, melynek első uralkodója a Hohenzollern-házból származó Vilmos porosz király lett. A porosz-francia háborút jelképesen lezáró aktus a német egységért folytatott több évtizedes küzdelemnek is véget vetett, és – Bismarck diplomáciai zsenialitásának hála – megalapította a kontinentális Európa egyik legerősebb birodalmát.

Az 1648-as vesztfáliai béke értelmében a Német-Római Császárság több mint 300 szuverén államra tagolódott, a közép-európai térség vezető szerepéért pedig a Bourbon és a Habsburg dinasztiák, illetve a – Nagy Frigyes korára nagyhatalmi tényezővé emelkedő – poroszok versengtek.

Az is az egyesülés gondolatát erősítette, hogy a napóleoni háborúk során a Német-Római Birodalom területe francia befolyás alá került, ugyanis az osztrák, de főleg az 1806. évi porosz vereség által okozott sokk megteremtette az erős német nemzetállam igényét. Jóllehet, a térséget Habsburg befolyás alá rendelő 1815-ös bécsi kongresszus határozottan szembement ezzel a szándékkal, Poroszország XIX. századi megerősödése elég teret adott a liberális nacionalista program számára.

A Német Szövetség és az 1818-ban létrehozott Vámunió által jelzett egységtörekvések hívei az 1848-as forradalmak idején már két programot is kínáltak a német hazafiak számára: a Habsburg vezetésű nagynémet és a Hohenzollern vezetésű kisnémet egységet, ami Ausztriát a születő nemzetállam keretein kívül hagyta volna. Jóllehet, az 1848-as frankfurti birodalmi gyűlés kudarca, illetve az 1850-es porosz-osztrák olmützi szerződés látszólag ismét minimalizálta a német egység esélyeit, az 1862-ben kancellárrá kinevezett Otto von Bismarck mesteri diplomáciai húzásainak hála a nacionalisták romantikus álma egy évtizeden belül mégis valósággá lett.

A nemzetállami ambíciók legnagyobb ellenfele a térség irányításáért XIV. Lajos kora óta marakodó két nagyhatalom, Franciaország és a Habsburg Birodalom volt, melyeket Bismarck már közvetlenül hatalomra kerülése után Poroszország riválisaiként kezelt. Jóllehet, 1864 során Berlin és Bécs közösen lépett fel a Schleswig-Holstein annexiójára törekvő Dánia ellen, a szövetségben megvívott háborúban a színfalak mögött már a másik fél katonai potenciáljának felmérése és kiismerése zajlott.

Miután Bismarck meggyőződött arról, hogy Poroszország technikai és infrastrukturális téren is felülmúlja Ausztriát, először diplomáciai háborút indított Ferenc József császár ellen; tehetségét mutatja, hogy a tökéletesen elszigetelt birodalom 1866-ban végül maga kényszerült hadüzenetre Berlin ellen, amit Königgrätznél elsöprő porosz győzelem követett. Ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy Ausztria elvesztette vezető szerepét a német államok között, így Poroszország gyakorlatilag ellenállás nélkül szervezhette meg az Észak-Német Szövetséget, ami a birodalomépítés utolsó előtti fázisát jelentette.

Poroszország felemelkedése ugyanakkor a német egység másik ellenfelének, III. Napóleon császárnak az ellenérzését is felkeltette, Bismarck pedig tökéletesen tudatában volt annak, hogy a birodalomépítés sikeres befejezéséhez egy újabb háborún keresztül vezet az út. Franciaországgal szemben a „Vaskancellár” lényegében ugyanazt a taktikát alkalmazta, mint 1864–1866 között Ausztria ellen: a német diplomácia ezúttal is biztosította II. Sándor cár semlegességét, a Habsburg uralom alatt álló Velence visszaszerzésének reményével maga mellé állította Olaszországot, és Angliát is távol tartotta a konfliktustól.

III. Napóleon az 1860-as évek végére ugyanabba a reménytelenül elszigetelt helyzetbe került, mint egykor Ferenc József, innentől pedig már csak egy lépés volt a háború kiprovokálása. Erre kiváló alkalmat szolgáltatott a spanyol trón 1868. évi megüresedése, ami azután következett be, hogy Prim és Serrano tábornokok puccsát követően II. Izabella királynő lemondott koronájáról. Franciaország és Poroszország között eleve nem volt konszenzus abban, hogy ki foglalja el a trónt, a helyzet pedig tovább súlyosbodott azáltal, hogy I. Vilmos egyik távoli rokona, Hohenzollern-Sigmaringen Lipót lépett elő a legesélyesebb jelöltté. III. Napóleon érthető módon nem akarta, hogy országát délről és keletről is Hohenzollern birtokok fogják közre, Bismarck pedig a császár alkudozási kísérleteiből botrányt kreált, és – csakúgy, mint 1866-ban Ferenc Józseftől – háborút provokált ki tőle.

A bátortalan francia betörést gyors porosz felvonulás és eredményes ellentámadás követte, mely során a Helmuth von Moltke vezette német hadak Metz erődjébe szorították MacMahon marsall csapatait, majd szeptemberben Sedannál tönkreverték a hadvezére felmentésére igyekvő III. Napóleont. A sedani csata után maga a császár is porosz fogságba esett, és reménytelen helyzetét látva hamarosan lemondott trónjáról; eközben Moltke csapatai mélyen benyomultak az ország szívébe, 1870 végén pedig Párizs körül is bezárult az ellenséges erők ostromgyűrűje. Franciaország szégyenteljes vereséget szenvedett, megaláztatása csúcsát azonban mégis 1871. január 18-a jelentette, amikor az összegyűlt német fejedelmek a versailles-i palota tükörtermében – ez a palota volt Franciaország nagyhatalmi státuszának egykori jelképe – kikiáltották a Német Császárság születését és I. Vilmos trónra emelését.

 

Forrás: https://rubicon.hu/kalendarium/1871-januar-18-a-nemet-csaszarsag-szuletese
A kép forrása: https://wikipedia.org/ (Anton Werner festménye 1885-ben készült)
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Qtugqp zjdedg

Awiirl, 2022.05.03 14:30

real viagra pills - <a href="https://bestusasild.com/">viagra us</a> cheap sildenafil tablets